Mózes, mielőtt
meghal, Izrael földjének kapujában, énekel a népének. Miután vezetett, utána
tanít, miután tanított, mindennél erősebb, záró gesztusként, énekel. A vége
minden valódi tanításnak és végigélt életnek, ének.
A Háázinu vers,
illetve dal.
Eredetileg a kettő ugyanaz, a líra maga hangszer volt. És feltűnő,
hogy Mózes hogyan vált szerepeket hosszú élete során. A második, a harmadik, a
negyedik könyvben vezető, az ötödikben már, idősen, tanító. A dolgát már aktív
vezetőként elvégezte, átadja élete tapasztalatait. Aki tanít, úgy tudja, hogy
az, amit látott, érvényes marad azután is, hogy ő maga már nem lesz. Aki tanít,
az a távoli, őt magát már magába nem foglaló jövő ügynöke.
És végül Mózes
énekel.
Mert az ének erősebb a tanításnál, a szónál is. Erősebben hat ránk,
mint ha okosakat hallunk, az, ha dallamot hallunk, nem tudjuk, miért.
Kierkegaard a zenét az érzéki zsenialitás művészi közegének nevezte. Valami a
racionálison, a megtárgyalhatón, megmagyarázhatón, szóban közvetíthetőn inneni
és túli tudás hat ránk, amikor meghalljuk a zenét és Mózes ezt szeretné még
utoljára megszólítani bennünk. Az idős ember búcsúzóul énekel, ugyanarról „tartalmilag”
mint eddig, az Örökkévaló hűségéről, Izrael hűtlenségéről, fedd és nevel, de
moll dallamot használ hozzá. Közvetlenül a szívhez beszél, valami olyat ér el,
amely a végiggondolásnál, a meggyőzésnél erősebb hatással van a
viselkedésünkre. A zene zárja le ajkait és maga a helyzet, az, hogy az
aggastyán énekkel búcsúzik tőlünk, Izrael közösségnek minden nemzedékétől,
önmagában is megindító.
És éppen ugyanez
történik a nagyünnepek végén is.
A sófár, amely
negyven napon át kísérte könyörgéseinket, a Jom Kipuri – jankiperi – egész
napos imádkozás után, az Ávinu málkénu, a Smá hangjai után, az Örökkévalóhoz
szóló végső hitvallásunk után, még egyszer megszólal, a sófár nyers, erős, éles
hangja zárja le az ünnepet és az ünnepi időszak első felét. Az Ég kapui nem az
imák, hanem a sófár, egy hangszer hangjaira zárulnak be. Ahol a szó már nem
segít, a zenei hang veszi át a könyörgés feladatát tőlünk, ehhez fordulunk mi
is a legutolsó pillanatban, amikor az égbolt zár.
A sófár hangja
beszél a legutolsó pillanatban helyettünk. És ezt is, hogy a zenné az utolsó
szó reményeink kifejezésében, könyörgéseinkben, életünk végső zárlataként, ezt
is Mózes tanítónktól tanultuk. Ezzel bocsát el minket a közeledő újév felé.
Írassanak be szép
évre, békére és belátásra mindannyian!