Mindazok,
akik Mózes első könyvének befejező Vájchi heti szakaszát olvassák, feltűnik,
hogy a Tórai szöveg zárt. Ezt szakszóval szátum nevezik. A jelenlegi
hetiszakasz sor közben kezdődik, azaz előbbi szakasz és az új között, nincsen
„sorkihagyás”.
A
kérdés, hogy miért kezdődik szokatlan módon „szátum”-mal, sorkihagyás nélkül ez
a Tórai szakasz (Vájchi) , és miért van lezárva például a Mikec hetiszakasz.
Bölcseink
szerint ennek az oka az, hogy e fejezetben olvassuk, hogy Jákob "szemei
elhomályosodtak", majd olvasunk az Ősapa haláláról is. Jákob halálakor bezárultak a szemek és a szívek, megérezték
a közelgő elnyomatást („a szolgaság córeszét”).
A
prófétai képességekkel rendelkező Apa, élete végének közeledtével tudatni akarta
fiaival, mikorra várható a szenvedés vége, a megváltás. Bölcseink felfigyeltek:
Jákob fiainak nevéből hiányzik két betű: a „chet” és a „tet”. Ez, ha egybeolvassuk
a „Chet” azaz a bűn szót kapjuk. Ugyancsak a nevekben nem szerepe a ”kuf” és a ”cadi”
betűk sem. Ez egybeolvasva:„Kec”,
ami „véget” jelent.
Eszerint
Jákob kész volt tehát közölni velük a "bűn", a szenvedés végét! Jákob fel akarta fedni a „véget”, azaz el akarta
mondani, hogy mi vár utódaira Messiás eljöveteléig. A titok azonban „zárva
maradt” számára és leszármazottai számára is. I-ten elvette a prófétálás képességet.
Felhangzott az égi hang: „Ne prófétáljatok!” (Ámosz
2/12)
Jelen
Tórai szakasznak van még egy történelemhez kötött különlegessége. Összeköthető
a Tóra görög, Septuaginta fordításával.
A (Talmud Megilla 9a-b) szerint „történt
Ptolemaiosz királlyal, hogy összegyűjtött hetvenkét bölcset és hetvenkét ház egy-egy szobájában helyezte el őket. Nem fedte fel,
hogy miért gyűjtötte össze őket, bement mindegyikhez és azt mondta: írjátok meg nekem Mózes mesteretek Tóráját
görögül! I-ten mindegyikük szívébe tanácsot helyezett,
és egymástól függetlenül közös döntésre jutottak”. A hetvenkét fordítás szóról szóra
ugyanaz volt. A fordítás során öt estben értelmezési nehézségek megoldásai is
egyformák voltak.
A Tóra
így kezdődik: „Kezdetben teremtette I-ten”. (1.Mózes 1:1), amit úgy fordítunk: „I-ten
teremtette kezdetben”. A sorrenden azért változtattak, nehogy úgy tűnjön, hogy
a B’résit (szó szerint: kezdetben) nevű égi hatalom teremtette I-tent.
„Készítek embert képmásra, hasonlóságra”, (1.Mózes 1:26) valójában:
„készítsünk...képmásunkra, hasonlatosságunkra”. Itt azért kellett bölcseinknek változtatni,
mert a többes szám használata több istenség létezését sugallhatja az avatatlan
olvasónak. Voltak "praktikus" szempontok is: a tisztátalan állatok
között foglal helyet a nyúl (3.Mózes 11), azonban ezt így nem írhatták meg az
uralkodónak, hanem úgy fordították: „a rövidlábú teremtmény” és nem írták neki,
hogy „nyúl”, mert Ptolemaiosz eleségét „Nyúl”-nak
nevezték. Megváltoztatták a nevét, nehogy
azt mondja: gúnyt űznek velem a zsidók, és ezért teszik a feleségem nevét
a nem tiszta állatok közé”. „És
Jákob tizenhét évig élt Egyiptomban, és voltak Jákob napjai, életének évei:
száznegyvenhét év” (I.M.47/28.)
Jákob
hosszú életének legkedvesebb ideje akkor volt, amikor kedvenc fiával, Józseffel
lehetett. Kétszer tizenhét, összesen harmincnégy évet töltöttek együtt. Annyit,
amennyi az „és élt” kifejezés számértéke. Életének legnehezebb korszaka az a
huszonkét év volt, amikor Józsefet halottnak hitte. Bölcseink szerint Jákob életének
e fájdalommal telt éveiben fakadt számára a remény. Ö-való úgy rendelte, hogy a
szeretteink elvesztéséből fakadó fájdalom lassan csökkenni kezd. Jákob fájdalma
azonban állandó maradt, nem enyhült. Szíve rejtett zugában táplálta a reményt, nem
mondott le véglegesen Józsefről.
Rabbi
Jákov Berliner hatvanéves volt 1850-ben, amikor elhagyta közösségét,
szülőföldjét, hogy Jeruzsálemben élhessen. Tizenhét évet élet a szent városban,
utolsó heteit betegágyban töltötte. Felkeresték ismerősei, tisztelői, aggódva
figyelték állapotának romlását. Rabbi Smuel, az askenáz főrabbi, szomorúan
tapasztalta, hogyan romlott szervezete: szemeit alig tudta nyitva tartani. És
akkor Rabbi Jákov Berliner váratlanul felült ágyán és a következőket mondta:
„Miért vagytok ennyire bánatosak? Hetvenhét évet éltem, istenfélelemben,
Tórával foglalatoskodva, és szebb életben részesültem, mint Jákob ősatyánk."
Emlékezhettek, úgy írja a Tóra: „És élt Jákob Egyiptomban tizenhét esztendőt…”
(47:28)”. Ki vagyok én Jákov Ovinuhoz képest? I-ten kegyelméből,
utolsó tizenhét esztendőt nem diaszpórában, hanem a szent városban töltöttem!
Jákob mondta magáról, hogy életének évei „szűkösek és rosszak” voltak, én a
szép életre emlékezhetek. Úgy töltöttem életemet, hogy az Ö-valót áldottam. Egy
valamit nem mondtam, mondhattam. Meghagyom nektek, hogy halálom után majd ti
elmondjátok: „az Ö-való adta, az Ö-való elveszi, legyen az Ö-való neve
áldott!”.
„Jákob
élt” Minden más hasonló esetben viszont azt olvassuk a Tórában, hogy „tartózkodott”. Közeledtek Jákob
ősapa életének végnapjai. Ha valaki meghal, gyászjelentés jelenik meg róla,
hirdetve hogy az illető eltávozott az élők sorából. Jákob ősapáról, azonban
halálával kapcsolatban a Tóra az életet hirdeti, emberi nagyságát nyomatékosítja.
Ezáltal nem csak azok számára, nem csak azoknak a szívében és lelkében „él”
akire hatással volt példaképével, hanem azok számra is, akik jobbá váltak
jelenléte által, földi vándorlása idején. Jákob mindenki számára példakép. Ezért
áll a Tórában a kifejezés: Jákob „élt”, mert részesévé vált a
halhatatlanságnak.
Bölcs
Salamon király mondja: „A jótékonyság kíséretében hosszú élet jár.” A hosszú
életet kiérdemelhetjük könyörületességgel, a szegények támogatásával. Az emberi
élet napjainak száma a csillagokban van megírva. Van, akinek hosszú élet jut és
van, aki ifjú korában távozik. A jótékonyság érdeme viszont I-ten égi trónusáig
száll, magasabbra, mint a csillagok állása. Jákob is, a Midrás szerint, elérte
a kort, ami meg lett szabva számára. Józsefet 17 éves koráig gondozta, azért
részesült abban az áldásban, hogy József is gondoskodott róla tizenhét éven
keresztül. Tehát I-ten megjutalmazta Jákobot, József iránt tanúsított
jótékonyságáért és a részére kiszabott életkoron felül még tizenhét évig
élhetett.
Ezért
áll a Tórában: „Áldott vagy, amikor megjössz, és áldott vagy, amikor
elmész” (V.M. 28/6).