Történelmi pillanat Kunszentmártonon – visszahelyezett emléktáblák és megemlékezés

A Holokauszt 80. emlékévének alkalmából Kunszentmártonban konferenciát, kiállítást és könyvbemutatót tartottak, felidézve a tragédia éveit, és a soá utáni hiányt, amivel szembe kellett néznie a város polgárainak.

Az esemény megnyitóján felhangzott a jól ismert Szól a kakas már című zsidó népdal is, aminek gyönyörű előadása atmoszférateremtő módon adta meg a hangot az előadások témáihoz.

dr. Barna Gábor , a „Köttön Vezér” Honismereti, Hagyományőrző és Városvédő Egyesület elnöke köszöntötte a konferencián jelen lévő prominens személyeket, majd arról a veszteségről beszélt, ami kérdésessé teszi, mit lehet mindezek után visszaemelni a közösségi emlékezetbe. Felolvasta a rendezvény fővédnökének, Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes levelét, amelyben a politikus felidézte a zsidóság és a magyarok közös történelmének kulcselemeit, és beszélt a helyi, tagolt zsidó társadalomról is, akik a kirekesztés éveiben bénultan viselték az elvesztett egzisztenciát és a gyűlölet rájuk zúduló borzalmait.

Ezt követően Wenner-Várkonyi Attila, Kunszentmárton polgármestere szólalt fel.

 – Emlékezünk, mert emlékeznünk kell – mondta, majd Kertész Imre szavaival folytatta: – Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot megcáfolta volna.

1944 júniusában a kunszentmártoni zsinagógát gettóvá alakították, ahonnan a mintegy 200-250 fős helyi zsidóságot Kecskemétre deportálták, majd Németországba és Auschwitzba. Közülük alig néhányan térhettek vissza, és közel 180 kunszentmártoni vesztette életét a náci koncentrációs táborokban.

A polgármester azonban emlékeztetett rá, hogy az egykor itt élt emberek nem csupán számok voltak. Megnyitóbeszédét Anne Frank gondolataival zárta:

 – Mindig marad valami szép, a természet, a napsugár, a gondolat szabadsága, amikért élni érdemes. Erre kell felfigyelni, akkor újra magunkra és Istenre találunk, és meglesz a lelki nyugalmunk. És aki maga boldog, az másokat is boldogít.

Herczeg Zsolt országgyűlési képviselő köszöntötte a jelen lévőket. Beszédében hangsúlyozta: akként kell emlékeztetnünk, hogy a felnövekvő generációnak képesek legyünk átadni a tudást. Legyenek tisztában, milyen gyalázatot tettek meg emberek zsidó honfitársaikkal.

 – Az antiszemitizmus korunk velejárója, és időről-időre felbukkan – figyelmeztetett.

Hubai Imre , Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Közgyűlés elnökének nevében Győri-Papp Judit köszöntötte a konferencia résztvevőit.

 – Mondjátok el fiaitoknak! – idézte, majd hozzátette, sajnos nem csak a bibliai időkben aktuális a gondolat, hiszen a gyilkos antiszemitizmus a modern korban is képes volt eltörölni ezeket az emberek erről a vidékről. – A rendszerváltás után a zsinagóga méltatlan állapotából kulturális térré vált, ami ordas eszmék indulataira is emlékeztet ma minket.

 dr. Fürjes Zoltán helyettes államtitkártól elhangzott, hogy az emlékezés lehetőséget ad események tényszerű felidézésére, de érzelmek átéléslére is, mindez pedig garancia lehet a megelőzésre. Mindez azonban akkor ér valamit, ha a megemlékezés nem válik rutinszerűvé és öncélúvá. Munkát kell fektetni a visszatekintésre, mint mondta, „nem spórolhatjuk meg az érzelmi hullámvasutat, amire fel kell ülnünk”. Az emberiség legkegyetlenebb időszakát éltük át a XX. században, amikor paradox módon a humánum és a bestializmus egyszerre volt jelen a világban. A politikus emlékeztetett rá, hogy ma nincs olyan család Magyarországon, akit ne ért volna veszteség valamilyen „izmus” következtében, mindezen családi tragédiák mellett mégis kitűnik az a szörnyűség, amikor egy egész közösség kontinentális kiírásáról beszélünk. Kifejtette azt is, hogy nem lehet egyetlen nemzet „nyakába varrni” mindezt, hiszen akkor az emlékezésünk nem töltené be szerepét. A közös múlton keresztül az egymáshoz fordulásról beszélt, és kiemelte a felállás, megújulás képességét, ami a zsidóság sajátja. Hozzátette, hogy mindehhez szükséges a közösség ereje, és a másik ember segítő keze is.

 – Európa ma válságban van – jelentette ki a helyettes államtitkár, majd gondolatait azzal zárta, mennyire fontos egymás segítése, a közös gyökerek és a közös felelősség felvállalása.

Következett dr. Grósz Andor, a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) elnöke, aki megrendítő történettel kezdte megszólalását. Győri zsidó család leszármazottjaként a kunszentmártoni születésű dr. Róth Emil neve ismerősen csengett a számára, így felidézte a híres rabbi tetteit, – aki a győri neológ közösség lelkiismeretes vezetőjeként – még az utolsó úton sem hagyta cserben közösségét. (Az életéről részletesebben ide kattintva olvashatnak.)

Grósz Andor

A Szövetség elnöke beszédében kiemelte, hogy a holokauszt áldozatai akkor tűnnek el végérvényesen, ha az emlékük is eltűnik. A náci gyűlölet terjesztőinek és magyarországi követőinek az volt a céljuk, hogy végképp eltöröljék a zsidóságot. Ezért is értékelendő gesztus az, ha egy település törekszik megőrizni a zsidó múltját, emlékeket ápol, emlékhelyeket tart fenn, méltó módon ad új funkciót a pusztuló épületeknek. A kunszentmártoni helytörténeti érdeklődés, a magángyűjtők hozzáállása és Barna professzor úr tevékenysége messzemenően ezt képviseli. Megmaradt a zsinagóga, rendezték a zsidó temetőt és előkerültek a magángyűjteményekből is a zsidó vonatkozású dokumentumok.

dr. Grósz Andor beszélt a helyi zsidó közösség életéről, munkásságáról, a város kulturális és gazdasági életében elfoglalt helyéről.

Ezután kezdetét vették az előadások, amelyeken a MAOIH Orthodox Levéltár igazgatója, Bíró Ákos elnökölt.

dr. Barna Gábor Az együttélés hétköznapjai címen mutatta be prezentációját, ahol bevezetett minket a település zsidó közösségének történetébe, bemutatta, miképpen vették át a zsidók a görög kereskedők szerepét a XIX. század közepére a térségben. A város hozzáállását példázza az a döntés, hogy a szombati piacnapot áttették péntekre, ezzel is támogatva a zsidók szombattartását, elfogadva szokásaikat. Sok más városhoz hasonlóan itt is sokkolóan hat az a tény, miszerint évtizedeken át a helyi közösség egyenrangú tagjaiként élhettek, mégis be tudott következni a gettósítással, majd deportálással járó tragédia.

Sipos Anna a kunszentmártoni szecessziós zsinagógáról szóló előadása tovább erősítette azt a gondolatot, hogy milyen összhangban és megbecsültségben élhettek itt a zsidó közösség tagjai.

dr. Dankó István „Vétessék fel az ő lelke az örök életűek körébe…” című előadása a tiszazugi, temetőkbe engedett bepillantást, így megismerhettük, milyen érdekességekre lelhetünk, ha ellátogatunk a bét hácháimba, vagyis az „élet házába”, ahogy a zsidó hagyomány nevezi e helyeket. A sírkövek által sok minden rekonstruálható, sok minden megtudható az ott nyugvók emberi kvalitásairól is.

Vákiv Marietta Olyanok voltak, mint mi című előadásában 30 mélyinterjú eredményét tárta elénk, amiket idős, tiszazugi emberekkel készített, melyek szubjektív nézőponttal egészítik ki a történelmet.

A program a kiállítástérben, a Kaszinóban folytatódott, ahol megtekinthettük a szakmailag jól felépített tárlat tárgyi elemeit, és elolvashattuk a zsidó lakosság életéről, szokásairól szóló tablókat, valamint azt, hogyan zajlott a gettósítás és deportálás a térségben. Ezekhez multimédiás segítségünk is volt, mivel minden tablón szerepelt egy QR-kód, amely kiegészítette az ott leírtakat.

dr. Róna Tamás főrabbi méltatta a kiállításon látható szakrális szimbólumokat és tárgyakat, majd arról beszélt, hogy hagyományaink szerint a gondolatok és az érzések ugyanott születnek: a szívünkben. A kiállításról is lelki, szellemi értékkel távozunk majd, amely akkor nyer igazán jelentőséget, ha beszélünk róla.

A résztvevők ezt követően a zsinagógába indultak, hogy méltó keretek között helyezhessék vissza eredeti helyükre a két emléktáblát.

A szecessziós stílusban 1911 és 1912 között épült új zsinagógában eredetileg 1948-ban állíttatták az áldozatok hozzátartozói az emléktáblákat. Az épület az ÁFÉSZ tulajdonába került a hatvanas években, és méltatlan módon bútorraktárként működött. Ekkoriban a táblákat a budapesti Kozma utcai Izraelita Temetőbe szállították, ahol némán várták a pillanatot, amikor újra hazatérhetnek. Minderre hatvan évet kellett várni. Ma az egykori zsinagóga épülete a városi kulturális életét szolgálja.

A zsinagóga tere megtelt, és a meleg idő ellenére a különböző korosztályok képviselői érdeklődve hallgatták a könyvbemutatót, ahol dr. Dankó István orvos és helytörténeti kutatóval dedikáltathatták példányaikat. A szerző azt ígérte, hogy hamarosan elektronikus formában is elérhetővé válik a mű, így minél szélesebb körben elérhetik majd az olvasók.

A megnyitóbeszédét Keszler Gábor a Magyarországi Orthodox Izraelita Hitközség (MAOIH) elnöke mondta el.

 – Főhajtásunk elengedhetetlen, de nem elegendő – hangsúlyozta, majd hozzátette, minden segítséget meg kell adnunk a vidéki zsidóságnak, hogy méltó módon emlékezzenek és emlékeztessék az új generációt is a történtekre.

A rendezvény a város önkormányzatának holokauszt-megemlékezésével és az eredeti helyükre visszahelyezett emléktáblák leleplezésével folytatódott. Az eseményen közreműködött Dezső Dóra eladóművész és Szabó-Kocsis Zsuzsanna népdalénekes.

Szücs Balázs , VII. kerületi alpolgármester elmesélte a zsinagógai emléktáblák hatvanévnyi száműzetése utáni visszakerülésének történetét, amely Jokity Zita és Szaszkó Antal kezdeményezése által valósult meg.

 – Jön egy kor, amikor a föld fertőzötté lesz a lakói által – idézte a Jesájá próféta könyvében olvasott komor jövendölést dr. Róna Tamás. – Volt egy kor, amikor az egyetemes emberi törvényeket csizmás lábak taposták meg.

Emlékeztetett rá, hogy azon kevesek, akik visszatértek a pokolból, kezükön hordozták a jelet. Mi a szívünkön hordozzuk, és felelősségünk van abban, hogy ezek a táblák örök mementóként hazatérhettek.

Zucker Kertész Lilla beszámolója

dr. Grósz Andor, a Mazsihisz-elnökének a megemlékezésen  elhangzott megrendítő beszédét olvashatják:

Tisztelt Emlékezők, kedves Hittestvéreim, Hölgyeim és Uraim!

Az utóbbi évtizedben Magyarországon egy új szó született: emlékezetpolitika. Politikusok vitatkoztak azon, hogy hogyan és mire kell emlékezni.

Én zsidó ember vagyok, ezért a politikusok bölcsessége mellett sokszor fordulok a zsidó bibliához, a Tórához. Megnézem miképpen emlékezik Ábrahám, Izsák vagy Jákob. Esetleg József vagy Mózes.

És gondolom nem csodálkoznak, ha azt mondom, hogy ott, Mózes első könyvében találtam meg azt a gondolatot, amit ma szeretnék megosztani Önökkel - mindannyiunk lelki fejlődésére. Amikor az ősapa Jákob - és az apósa Lábán útjai elváltak egymástól, akkor Jákob felállított egy emlékoszlopot, majd így szólt az apósához: „éd há-gál há-ze, ve-édá há-mácévá”

„Legyen tanú nekünk ez az emlékkő, és örök mementó ez az emlékoszlop” Tudták mindketten, sok minden történt a közös életünkben, ám tudták, nem lehet örök fájdalomban és örökké tartó haragban élni. Éppen ellenkezőleg! Üzentek a jövőnek, hogy meg kell tanítani gyermekeinket arra, hogy az ember azért születik erre a világra, hogy azt napról-napra jobbá és jobbá tegye!

Hogy a ma jobb legyen, mint a tegnap volt - és a holnap jobb, mint a ma.

Ezt hívja a Talmud „tikun olám”-nak, ami a zsidó hit alapja, hogy képesek vagyunk a világot napról napra jobbá és szebbé tenni.

Igen, ez a 3500 esztendős zsidó emlékezetpolitika! Hogy szembenézünk, és megállapodunk… Az emlékek közösek, az örömök közösek, ám a fájdalmak is közösek.

Emléktáblát állítunk ma vissza. Mit mondott Jákob ősatyánk? „Legyen tanú nékünk ez az emlékkő, és örök mementó ez az emlékoszlop”

Legyen tanú az a 2 X 100 név, ami az emléktáblán van, akik, ha egymás kezét fognák elérnének innen a zsinagógától a Kőrös partjáig.

Legyenek tanúk a gyermekek, akiknek neveit könnyel véstek a márványba:

Blau Sanyika, Deutsch Ferike, Deutsch Sárika, Klein Évike, Klein Bandika, Klein Katika.

Ám legyen tanú az a lelkesedés is, amelyik ezt a táblát visszahozta 60 évnyi porosodás után.

1964-ben a város nem akart szó szerint „szembenézni” a saját múltjával, nem akarta látni a neveket napról-napra - a zsinagóga falán. Felküldték Pestre, hogy ott majd elrakják valami hátsó poros raktárba.

Ám Jokity Zita és Szaszkó Antal lelkében őszintén élt az ősi igazság, amit a Talmud is leírt:

„Meg kell tanítani gyermekeinket arra, hogy az ember azért születik erre a világra, hogy azt napról-napra jobbá és jobbá tegye!”

Zita és Antal tudta, hogy ehhez meg kell ismerni saját magukat, és a saját múltukat.

Éppen ezért felkutatták a táblákat és azokat visszaadták a városnak. - Igen, visszaadták!

Ám nem csak a táblákat! - Hanem a táblákkal együtt a város önbecsülését is, hiszen a táblák elmesélik, hogy itt lakott a Lőwy, a Klein, a Goldmann és a Herskovics család.

De itt lakott a már magyarosított nevű, de zsidó Elek, a Benkő és a Kőrösi család…

Ám álljunk meg egy pillanatra! Nézzünk majd rá a táblára!

Ott olvashatunk két nevet: Kőrösi János és Jánosné. Gondolkozzunk el, mi lehetett az eredeti családnevük?

Klein? Kohn? Krausz? És vajon a város csodaszép folyója iránti tiszteletből vették fel a Kőrösi nevet? Nem tudjuk….

De én hiszem, hogy ezen táblák visszahelyezése részben visszaadja a mártírhalált halt zsidó emberek álmait. Hogyan?

Hogy mi álmodjuk tovább azokat! Hogy mi fejezzük be az ő BE NEM fejezett imáikat!

Emlékező barátaim! Sohase feledjük el Jákob ősatya 3 és fél évezredes tanítását!

„Legyen tanú nékünk ez az emlékkő, és örök mementó ez az emlékoszlop”

Közös magyar-zsidó kötelesség az emlékezés!

És nem egy múló pillanatig, hanem tartósan, mint a kő. Ahogyan Jákob tette, amikor közös emlékezésre hívta apósát Lábánt, Lea és Ráhel édesapját.

Magyarország emlékezetpolitikájának pedig legyen fókuszában az oktatás!

Legyen Magyarország kormányának nemes gesztusa – önmaga irányába - hogy feldolgozza és közérthető, akár interaktív módon megtanítja az iskolás gyermekeknek, hogy a Kárpát medence történelmében milyen erős volt a magyar-zsidó ezeréves együttélés.

Hogy ezek az emberek, akiknek a neveit itt látjuk, ők őszinte hazafiak és lelkes lokálpatrióták voltak! Ők érző és alkotó zsidó vallású, magyar emberek voltak. Akiket megölt a gyűlölet.

Ha ezt megértjük, és megtanítjuk a gyermekeinknek, akkor szülői reményeink szerint őrajtuk teljesednek be Jesája próféta szavai:

„Nem emelnek sem kezet, sem kardot egymásra, és a népek nem tanulnak többé háborút!

Emlékező barátaim, ezen nevek mögött élő lelkek ezért könyörögnek, hogy mi, 80 esztendővel az ő mártírhaláluk után tanuljunk a múltból, a történelemből.

És legyen nekünk tanú ez a 2 emléktábla, mint a tízparancsolat 2 táblája, ami arra tanít, hogy nem elég „csak” Istent tisztelni, szeretni és csodálni, hanem ugyanúgy kell minden embertársunkat tisztelni, szeretni és csodálni.

„megbűnhődte már e nép a múltat és jövendőt!” – írta le Kölcsey Ferenc,

És mi tegyük hozzá az izraeli himnusz címadó sorát:

„od lo ávdá tikváténu, hátikvá bát snot álpájim”

Még nem veszett el a remény, a remény, amiben évezredek óta hiszünk”

Hisszük, hogy eljött az ideje, hogy a különböző világnézetű, különböző vallású, különböző párthovatartozású, emberek együtt és egy gondolattal, egy akarattal és egy érzelemmel emlékezzünk és tanítsuk gyermekeinket – unokáinkat – emberségre, a kőtáblák üzenetére!

Sálom!

Legyen béke és méltó emlékezés! Legyen őszinte és építő közösség ebben a csodaszép városban! Köszönöm, hogy meghallgattak!