– Képzeld el, itt állok a Parlamentben, és beszédemben visszaidézem az akkor történteket. Abban a Parlamentben, kipával a fejemen, amelyben megszülettek a zsidótörvények. Ami azt jelentette, hogy Téged törvényesen gyilkoltak meg, Téged, akit a legjobban szerettem – a fenti szavakat Kardos Péter főrabbi, holokauszt-túlélő mondta a Parlament Felsőházában április 16-án. Az alábbiakban a beszéd teljes szövegét közöljük.
Drága
Édesapám!
Ezúttal
a 80. halálozási évfordulód alkalmából írok Neked, na meg azért, mert nekem
alighanem ez az utolsó kerek évfordulója a holokausztnak.
Képzeld
el, itt állok a Parlamentben, és beszédemben visszaidézem az akkor történteket.
Abban
a Parlamentben, kipával a fejemen, amelyben megszülettek a zsidótörvények. Ami
azt jelentette, hogy Téged törvényesen gyilkoltak meg, Téged, akit a legjobban
szerettem.
Emlékszel,
mennyit vittél a Ligetbe? Az Angol Parkba, a Vurstliba?
Egy
ilyen sétánk közben jutottunk a Hősök terére, ahol meg akartad mutatni az
ismeretlen katona sírját. Itt jegyzem meg: Te is ismeretlen sírban nyugszol,
valahol Balf-Hidegség környékén.
Na
de vissza a Hősök terére!
Emlékszel,
amikor hirtelen lekaptad a sapkámat a fejemről? Én meg csak bámultam Rád, mert
mint ortodox apa ortodox gyereke, nem értettem az egészet.
Te
erre odamutattál a tér közepére, ahol egy gyönyörű, nyitott autóból kiszállt
egy díszegyenruhás ember.
Lehajoltál
hozzám, és a fülembe súgtad: a kormányzó úr!
Ez
az, akinek az életére, az egészségére sábeszkor a Kazinczyban Isten áldását
kérte Süssmann rabbi?
– Az!
– mondtad.
Emlékszel?
Emlékszel
az óbudai téglagyárra? Tudod, ahol több ezer ember között véletlenül
összefutottatok Anyuval. És ő azt mondta: szökjetek meg!
A
tervek szerint gyalog hajtottak volna titeket Ausztriáig.
Anyu
mesélte, hogy Te azt mondtad, hogy nem mész. Mert mi lesz, ha névsorolvasásnál
kiderül, hogy megszöktetek.
Ugyanolyan
élhetetlen voltál, mint én.
Azt
hitted, és ezzel nem voltál egyedül, ha betartod a zsidótörvényeket – életben
maradsz.
Talán
tudod, hogy '46-ban egy éven keresztül ott voltam a Keletiben, ahová naponta
két-három szerelvényen jöttek az életben maradottak. Kezemben a máig őrzött Nikotexes
dobozod, tele cigarettával. Hadd kezdődjön Neked elégedetten itthoni életed.
Az
év vége felé Anyu megmondta, hogy Dezső bácsi – egykori dominópartnered az
Izabella téri kávéházból – tanúja volt, amikor Ilona-majorban tarkón lőttek,
mert nem bírtad tovább a gyaloglást.
Nem
a németek! A magyar nyilasok! A korábbi nemzetiszocialisták!
Nem
először tévedtél! De utoljára!
Hogy
mire gondolok?
Emlékszel,
amikor azt mondtad: magyar a magyarral nem tesz ilyet!
Maradjunk
abban, hogy örökös törvénytiszteleted vitt a halálba.
Ha
már megemlékezünk azokról az időkről, a törvénytisztelők mártíromságáról, hadd
mondjam el, hogy amikor a szovjetek felszabadítottak bennünket a gettóban, egy
katona a letépte a sárga csillagot Miklós bácsi (nem ismered) kabátjáról, mire
ő tiltakozott, és megkérdezte: van erre rendelet?
Apu!
Képzeld el, bevezették a holokausztnapot itthon. Ilyenkor reátok emlékezünk!
A
rossz hírem viszont arról szól, hogy az izraeli háború nyomán olyan
antiszemitizmus öntötte el a világot, mint azóta sem.
De
képzeld: itthon zéró toleranciát hirdetett a kormány.
Ha
még ehhez hozzáteszem, hogy Izrael fennállása óta ilyen jó kapcsolat még soha
nem volt a két ország között, akkor megértheted, hogy főleg mi, túlélők,
mennyire helyén tudjuk kezelni e nem mindennapi gesztusokat.
Végezetül,
drága Édesapám!
Amikor
azon az áprilisi délelőttön a frissen felvarrt sárga csillaggal kabátunkon
felszálltunk a zsidóknak engedélyezett villamoskocsira – most már elárulom
Neked, hogy számomra Te voltál a biztonság!
Amíg
a kezedet foghattam, nem történhetett bajom!
Amióta
elengedtük egymás kezét, azóta egyedül vagyok.
80
éve!
Vannak
gyerekeim, van egy unokám! Van feleségem!
És
mégis egyedül érzem magam!
Mert
nem foghatom a kezed.
Drága
Édesapám!
Ennyit
a 80. évfordulóról. A díszes épületből, a zsidótörvények szülőházából.
Örökké
szerető fiad,
Péter
