Isten veled, Misu! – Vajda Mihály halálára

A 88 éves korában meghalt Vajda Mihállyal a híres Budapesti Iskola utolsó képviselője távozott: Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Márkus György már nincsenek az élők sorában, s most csatlakozott hozzájuk egykori barátjuk, Misu is. Mennyire jelképes, hogy egyik utolsó nyilvános fellépése éppen a Rumbach-zsinagógában volt az Entartete Kunst, avagy az elfajzott művészet című konferencián… Emlékéből fakadjon áldás!

– De hogy miért hiszik a tanítványok, hogy én „tehetséges filozófus” vagyok, azt nem egészen értettem. Pontosabban, valahol a tudatom mélyén határozottan kételkedtem ebben. Mégiscsak jobb lett volna matematikusnak mennem, még ha egész életemben csak vasúti menetrendeket kellene is készítenem. (...) Vajon itt is, és mindenütt, ahol és amikor a kifelé mutatott magabiztosság ellenére a valóságban hiányzik belőlem az önbizalom, a holokauszt-trauma végső leküzdhetetlensége jelentkezik? Nagyon is lehetséges – igen, ez az az összetéveszthetetlen hang, ami Vajda Mihály megnyilvánulásait jellemezte. (Az idézet Vajda Mihály: Lukács és a Budapesti Iskola című írásából származik, megjelent  2017-ben, a Szög a zsákból című kötetben.)

Miközben sziporkázóan okos és hihetetlenül művelt volt, a kétely, a kételkedés, a bizonytalanság hangján szólalt meg önmagával kapcsolatban – és ez nem álszerénység volt a részéről, nem felvett póz, hanem bölcsességének egyik kifejezési formája. 

– Kérdezz és kételkedj, ne légy magabiztos önmagadban, és ne hidd, hogy mindig igazad van – ezt üzente Vajda Misu a barátainak, tisztelőinek, tanítványainak, holott ha valaki, hát ő volt az, aki nem akart „üzenni" semmit, egyszerűen csak megosztotta velünk kételkedéseit, és ehhez a szabályhoz élete végéig tartotta magát.

A Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában a múlt hónap elején láthattuk az Entartete Kunst, avagy az elfajzott művészet című tanácskozáson, amelyet ő nyitott meg. Lefegyverzően nyílt és őszinte volt akkor is, volt bátorsága bevallani, hogy mit tud és mit nem tud a konferencia témájáról, s ez roppant üdítő tud lenni a tudományos közegben. Mintha ezzel is a kívülállóságát hirdette volna, miközben eszébe sem jutott „hirdetni” bármit is – egyszerűen csak saját magát adta, mint mindig.

S azzal a varázserővel, ami ebből a nyílt, szellemes és nevetős személyiségből áradt, nem lehetett betelni. Még a tévedéseiből is tanulhattunk, akárcsak ő maga – ennek példájára elegendő Marxot felhozni, hiszen fokozatosan eltávolodott ifjúkorának egyik nagy bálványától. Erről szól az Utam Marxtól című, vaskos kötete, amelynek címe egykori mesterének, Lukács Györgynek az Utam Marxhoz című kötetére utal.

Ha Vajda Mihályról írtunk vagy beszéltünk, Lukács György neve megkerülhetetlen volt – nemcsak azért, mert Misu ifjúkorában bálványozta őt, hanem azért is, mert maga Lukács volt az, aki négy fiatal filozófus közösségét (Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Márkus György, Vajda Mihály) Budapesti Iskolának kezdte hívni. A híres Lukács-iskola idővel természetesen széthullott, amit maguk a kör tagjai nagyon is természetesnek éreztek, hiszen filozófusként tudták: ami keletkezik, annak vége lesz, ez a dolgok rendje. És most Misuval elment a Budapesti Iskola legszűkebb körének utolsó képviselője is. 

Habár nagyon szomorú ez a mai nap, legyünk méltók Vajda Misuhoz, s az elvesztése miatti fájdalomban gondoljunk arra: milyen nagy öröm volt ismerni, hallani, látni őt. Hiszen ha megjelent valahol, mintha a Nap ragyogott volna fel, „a szellem napsugára”. 

Ez a Nap most kihunyt – de emlékezete soha nem halványul el. 

(Címlapkép: Marjai János/24.hu)