Hagyományos író volt, hűséges a történetekhez, az elbeszéléshez, amely
az emberek nemzedékeit összekapcsolja, és úgy tudta, ez, a megértés, a
kapcsolódás, a vígasz esélye az irodalom saját lehetősége.
Sok tekintetben régimódi volt és sajnálatosan észrevétlen, még
halálában is, ahogy a férje, Bárdos Pál. Jobb lett volna jobban figyelni rájuk,
de hát már mindegy. Arra, ami itt maradt belőlük, még most is figyelhetünk. Az
írás célja az, hogy amikor mi magunk már nem vagyunk, akkor is mesélhessünk,
gondoskodhassunk és vígasztalhassunk, össze tudjunk kapcsolni dolgokat, amelyek
nélkülünk magunkra maradnának. Szép közös könyvük az unokatestvérével, Gergely
Ágnessel épp ilyen összekapcsolás, közös emlékek, gyerektapasztalatok,
veszteségek, elágazó életutak „hajtogatósa”.
Az ő ihletének forrása is a hiány, az apa nélküli gyerekkor. Apánk
azért van, ha van, velünk, hogy érezhessük, van, aki vigyáz ránk akkor, amikor
mi még nagyon kicsik vagyunk a hatalmas világgal szemben. Volt egy nemzedék,
egy magyar és azon belül különösen egy magyar zsidó nemzedék, akiktől elvette
az apjukat a háború. Meggyilkolták azt, aki vigyázni volt hivatva rájuk, a
világba vetett bizalom elvesztésének sebét, a kiszolgáltatottság sebét kellett
viselniük mindhalálig. Ők, a háborús árvák mennek most el lassan, érnek életük
végére. Tapasztalatuk közös tapasztalatunkká válik, hála azoknak, akik
beszéltek róla.
Fenékel Judit bátran és szépen beszélt. Halk volt, szelíd,
finom és túlságosan is észrevétlen, ami kár, elsősorban nekünk.
Legyen áldás az emléke
