Halk, szelíd, finom és észrevétlen: Fenákel Judit búcsúztatása

Hagyományos író volt, hűséges a történetekhez, az elbeszéléshez, amely az emberek nemzedékeit összekapcsolja, és úgy tudta, ez, a megértés, a kapcsolódás, a vígasz esélye az irodalom saját lehetősége.

Sok tekintetben régimódi volt és sajnálatosan észrevétlen, még halálában is, ahogy a férje, Bárdos Pál. Jobb lett volna jobban figyelni rájuk, de hát már mindegy. Arra, ami itt maradt belőlük, még most is figyelhetünk. Az írás célja az, hogy amikor mi magunk már nem vagyunk, akkor is mesélhessünk, gondoskodhassunk és vígasztalhassunk, össze tudjunk kapcsolni dolgokat, amelyek nélkülünk magunkra maradnának. Szép közös könyvük az unokatestvérével, Gergely Ágnessel épp ilyen összekapcsolás, közös emlékek, gyerektapasztalatok, veszteségek, elágazó életutak „hajtogatósa”.

Az ő ihletének forrása is a hiány, az apa nélküli gyerekkor. Apánk azért van, ha van, velünk, hogy érezhessük, van, aki vigyáz ránk akkor, amikor mi még nagyon kicsik vagyunk a hatalmas világgal szemben. Volt egy nemzedék, egy magyar és azon belül különösen egy magyar zsidó nemzedék, akiktől elvette az apjukat a háború. Meggyilkolták azt, aki vigyázni volt hivatva rájuk, a világba vetett bizalom elvesztésének sebét, a kiszolgáltatottság sebét kellett viselniük mindhalálig. Ők, a háborús árvák mennek most el lassan, érnek életük végére. Tapasztalatuk közös tapasztalatunkká válik, hála azoknak, akik beszéltek róla. 

Fenékel Judit bátran és szépen beszélt. Halk volt, szelíd, finom és túlságosan is észrevétlen, ami kár, elsősorban nekünk.

Legyen áldás az emléke