Babij Jar tragédiája: 80 éve történt a holokauszt egyik legelső és legborzalmasabb tömegmészárlása

Nyolcvan éve történt a holokauszt egyik legelső és legborzalmasabb tömegmészárlása, 1941. szeptember 29-én és 30-án a német megszállók Kijev szinte teljes zsidó lakosságát a közeli Babij Jar nevű szakadékhoz terelték és lemészárolták. Több mint 33 ezer civil, nő, gyermek és idős ember lett a vérengzés áldoza. 

A 80 évvel ezelőtt Ukrajnában történt Babij Jar-i tragédia soha nem ismétlődhet meg sem Ukrajnában, sem Európa más sarkaiban, sem sehol másutt a világon – jelentette ki Volodimir Zelenszkij elnök szerdán a Babij Jarban tartott megemlékezésen, adta hírül a korrespondent.net hírportál.

Zelenszkij emlékező beszédében hangsúlyozta: a jövő nemzedékek előtti kötelességünk, hogy emlékezzünk a második világháborúra, a Babij Jar-i tragédiára és a holokausztra. A volt nemzedékek előtti kötelességünk, hogy méltó módon ápoljuk minden áldozat emlékét.” Hozzátette: 2019 óta mindent megteszünk, hogy Babij Jar a feledés helyéből az emlékezés helyévé, az 1941–1943-ban meggyilkolt több százezer áldozatra történő emlékezés helyévé váljon. Az elnök elhelyezte a kegyelet virágait a nácik által kivégzett zsidók emlékművénél és gyertyát gyújtott a menóra talapzatánál.

A németek a Szovjetunió ellen 1941. június 22-én indított "villámháború" kezdete után csaknem két hónappal, szeptember 19-én foglalták el Kijevet, amely az Ukrajnai Birodalmi Komisszariátus (Reichkomissariat Ukraine) része lett. A katonák nyomában jártak az Einsatzgruppék: a haláltáborok rendszerének kiépülése előtt ezek a főként SS-tagokból és rendőrökből álló kommandók gyűjtötték be és lőtték agyon a zsidókat.

A megszállók kegyetlenül toroltak meg minden szabotázst, s amikor a Vörös Hadsereg távirányítással levegőbe röpítette Kijev belvárosának nagy részét, benne a Wehrmacht főhadiszállásával, ezt ürügyként használták fel a zsidók megsemmisítésére. (A városban mintegy 60 ezer zsidó maradt, többségük beteg, öreg, nő és gyermek, akik már nem tudtak elmenekülni a harcok elől.)

Szeptember 28-án orosz, ukrán és német nyelvű falragaszok szólították fel a zsidókat, hogy másnap reggel kitelepítés céljából irataikkal, pénzzel, ruhával jelenjenek meg a helyi temetőnél, a parancsnak nem engedelmeskedőket agyonlövéssel fenyegették meg. Az embereket a Kijevtől tíz kilométerre északnyugatra található Babij Jar szurdokba hajtották, útjukat a szurdokhoz közeledve kordon állta el.

Először ukrán rendőrök taszigálták őket, majd a német tábori rendőrség sorfala között kellett elhaladniuk, akik botokkal ütve-verve hajszolták őket. Csomagjaikat le kellett adniuk, meztelenre kellett vetkőzniük, ezután kisebb csoportokban a szakadékba lökdösték és legéppuskázták őket. A hatalmas tömegben a hátul állók nem is sejtették, mi történik elől, s mire meghallották a fegyverek zaját, már nem volt esélyük a menekülésre.

A fennmaradt kimutatások szerint Babij Jarnál két nap alatt 33 771 embert öltek meg. Egyes kutatók azonban azt állítják, hogy a vártnál hosszabb ideig tartó öldöklés közben (a tettet elkövető Sonderkommando 4a [nem összetévesztendő az auschwitzi Sonderkommandókkal] jelentése szerint csak hatezer kivégzendő zsidóra számított) abbahagyták a számolást, így az áldozatok számát jóval többre, akár ötvenezerre teszik.

A kivégzést csodával határos módon 29-en túlélték. Egyikük, Dina Pronyicseva, egy bábszínház tagja még a lövések előtt beugrott a szakadékba, akkor is halottnak tettette magát, amikor rátapostak, hogy a mellette vergődőket agyonlőjék, és éjszaka ki tudta ásni magát a holttestekre szórt föld alól. Megrázó vallomása szerint néhányan percek alatt megőszültek, amíg levetkőztek, és elindultak a kivégzőhelyre.

A két évig tartó német megszállás idején Babij Jarban újabb kivégzéseket hajtottak végre, az áldozatok között zsidók, cigányok, partizánok, hadifoglyok, elmegyógyintézeti ápoltak is voltak, összességében 100-150 ezer ember élete ért itt véget. 1943-ban, a szovjet csapatok közeledésekor a németek a szomszédban felállított Szirec koncentrációs tábor foglyaival exhumáltatták, majd máglyákon elégettették a holttesteket, a beomlasztott szurdok felszínét földgyalukkal simították el. A nyomokat nem tudták eltüntetni, és a szovjet hatóságok Kijev felszabadítása után nyugati újságírókat vittek a vérengzések helyszínére, akik a túlélőket is kikérdezhették.

A népirtás fő felelőseit 1948-ban, a nürnbergi pert követő úgynevezett Einsatzgruppe-perben elítélték, Paul Blobel SS-ezredest, a kivégzéseket végrehajtó halálkommandó parancsnokát 1951-ben akasztották fel. Az életben maradt kijevi zsidók csak csöndben, magukban gyászolhattak. Sztálin alatt, akinek antiszemitizmusa a háború után valóságos "anticionista" paranoiába torkollott, nem beszélhettek halottaikról, s ez így maradt a diktátor 1953-ban bekövetkezett halála után is.

1961-ben jelent meg Jevgenyij Jevtusenko Babij Jar című verse a Lityeraturnaja Gazetában, amely nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. A poémából, amelyben a költő felemelte szavát a szovjet antiszemitizmus ellen, Dmitrij Sosztakovics XIII. szimfónia címen zenét komponált, de azt később a hatalom ellentámadásának részeként betiltották. Ugyancsak Babij Jár címmel először 1966-ban látott napvilágot – a szovjet cenzúra erős húzásaival – Anatolij Kuznyecov dokumentumregénye.

A Kijev német megszállását gyerekfejjel átélő írót három évvel később a KGB kiszekálta hazájából, de a kicsempészett kézirat – benne a kijevi zsidóság kálváriájával – csonkítatlanul megjelent Nyugaton. Babij Jar emlékművét végül 1976-ban állították fel, de még akkor is csak „a szovjet polgároknak –a fasizmus áldozatainak” felirattal. A fordulatot az 1991. évi ukrán narancsos forradalom hozta el. Kijevben új, menórát formázó emlékművet emeltek, s ma már évente gyászünnepségeket tartanak, az elmúlt évtizedben többek között George Bush és Bill Clinton amerikai elnökök, valamint 2001-ben II. János Pál pápa részvételével.

Jevgenyij Jevtusenko: Babij Jár

Babij Járban emlékmű nincs sehol.
Mély szakadék –, akár egy sírgödör.
Félelmetes.
Ma oly idős vagyok,
mint a zsidók: sok ezer év gyötör.
Úgy érzem, szörnyű fáradtság fog el:
Egyiptom ősi földjén én bolyongtam,
és én pusztultam el keresztre vontan,
a szögek nyomán rajtam még a jel.
És úgy érzem, Dreyfus is én vagyok,
a nyárspolgár elítélt, feladott,
gyűrűbe fognak, tömlöcaljba vetnek,
leköpnek,
megrúgdosnak,
kinevetnek,
s visongó, finomcsipkés dáma-had
napernyőkkel döfködi arcomat.
Most Belosztokban kisfiú vagyok,
a vér patakzik padlóra, küszöbre,
döng a huligán kocsmahősök ökle,
pálinka s hagyma... förtelmes szagok.
Vas csizmasarkok közt kell összerogynom, rimánkodok, hiába – Ez a pogrom
„Üsd a zsidót, és mentsd meg a hazát!” Egy vad kupec anyám arcába vág.
Ó, orosz népem!
Jól ismerlek én.
Egyforma néked bármelyik fiad,
de sokszor épp a mocskos búj mögéd,
s nevedben csörtet a garázda had.
Én tudom, a mi földünk csupa jóság,
s az antiszemita
alávalóság
az „orosz népi szövetség” nevében
ágál... Hogy föl nem pörzsöli a szégyen! Aztán úgy érzem,
Anna Frank vagyok,
törékeny, gyönge áprilisi ág,
és szeretek,
de szótalan a vágy –
így jó: két szempár egymásba ragyog.
Jaj, rosszul látok!
S fojtogat a lég!
Nekünk nem int lomb,
nem kéklik az ég.
De kincsünk is van – estelente lágyan
összesimulni a sötét szobában.
Jönnek?
Ne félj – a tavasz lépte hallik –Ne félj,
a tavasz zsong csak, az morajlik. Jöjj közelebb,
úgy várom már az ajkad!
Dörömbölnek?
Jégzajlás szava jajgat!
Babij Járban csak száraz fű zörög,
harag és vád ül itt a fák szemébe.
Némán sikolt a táj.
Kalaplevéve
megállok, s érzem, lassan őszülök.
Tömör s hangtalan
ordítás vagyok ma.
Az ideföldelt tízezrek felett.
Minden agyonlőtt öreg
én vagyok ma.
Én vagyok minden
agyonlőtt
gyerek.
Felejtés, egy emlékemet se öld meg!
Zúgjon „Fel, fel, ti rabjai a földnek”,
mikor fekete sírgödörbe zárják
a föld utolsó antiszemitáját.
Bennem zsidó vér csöpp sincs, de azért
engem is tajtékozva ostoroz
az ádáz antiszemita.
S miért?
Mert orosz vagyok! Igazi orosz!

(Ágai Ágnes fordítása)