Azonnal megmagyarázom, hogy született ez a kínrím. Valamelyik este nyolc óra körül békésen fogyasztom lukulluszi vacsorámat (tea, pirítós), amikor megszólal lakásunk vonalas telefonja.
Mivel lassan az egyetlen örömteli szenvedélyem, amit nem engedek megszakítani, az az étkezés, na meg tudván, hogy azon a telefonon engem alig keres valaki, ekkor is a feleségem vette fel. A megdöbbenés kiült az arcára, és én csak az ő feleleteit hallottam. Mint később elmondta, a következő beszélgetés zajlott le.
– Jó estét kívánok, XY vagyok az EMIH-től, és felmérést készítünk a 65 éven aluli zsidó családok adományozási szokásairól. Szeretném, ha válaszolna néhány kérdésre.
– Akkor rossz helyen keres, mert nálunk ilyen nincs.
– Mármint zsidó?
– Nem! 65 éven aluli!
Döbbent csend, majd: köszönöm, akkor tárgytalan. És ezzel az illető le is tette.
Nekem meg megállt a számban a falat. Önök talán megértik most már a kezdő mondatomat. Én viszont máig nem értek meg több mindent.
Először is piszkosul érdekel, hogy milyen címlista vagy adatbázis alapján tudta XY az EMIH-től, hogy a hívott számon zsidót talál, továbbmegyek, 65 éven alulit is? Mint tudjuk, nem olyan régen volt egy politikusi kísérlet arra, hogy írásban regisztrálják a zsidókat. Hazai és nemzetközi botrány lett az ügyből, és nem kell hangsúlyozzam, a 60 éven felüli magyar diaszpóra-zsidókból milyen érzést váltana ki, ha bárki a zsidóságukkal kapcsolatos „felmérést” kezdene készíteni. Úgy látszik, ez az EMIH vezetői számára nem evidencia. Nagy kár...
Aztán az a kérdés is fészkelődik bennem, hogy miért is van rászorulva az EMIH egy ilyenfajta felmérésre. Abban biztos vagyok, ha azt feleltük volna, hogy természetesen aktív dolgozók vagyunk, rátértek volna a lényegre, minek a vége az lett volna: adjuk meg a címet, hova lehet csekket küldeni, vagy melyik zsinagógájukban gyakorolhatjuk az adományozás micvéjét. Teszi ezt az a történelmi mércével néhány perce ideejtőernyőzött zsidó hitközség, amelyik érkezése óta nagyétvágyú kisgömböc módjára lassan, de sikeresen besöpör mindent, ami zsidó és mozdítható. Egyik pillanatról a másikra övék Mád és környéke, templomostóltemetőstől, a nagy múltú idősotthon-hálózat, a kóser piac, és újságíró körökben közismert, hogy bevásárolták magukat mind az elektronikus, mind a nyomtatott médiába. Újságíró barátom még szememre is hányta, miért nem vagyok élelmesebb, már tagja lehetnék az EMIH nem kis létszámú kommunikációs csapatának. Én azt feleltem büszkén: az én tollamat pénzért nem lehet megvenni! (De hogy kísérletet sem tesznek rá, az már bánt...)
Lassan kiírhatják székházukra, hogy Amerikából jöttem, mesterségem címere a snóder a la door to door. Ez egy agresszív piacgazdasági marketingfogás, amin azért az ő esetükben még lenne finomítanivaló. Pl. elkövették az amúgy is bántó kampányuk során azt a műhibát, hogy címlistájuk alapján felhívták ugyanezzel a szöveggel az egyik legismertebb budapesti zsinagóga rabbiját. Hogy ő mit felelt, azt nem tudom; az én feleségem jól nevelt úrinő, ezért békésen váltak el. Én már megszoktam, hogy ha napközben megcsörren a vonalas telefon, abban nagy valószínűséggel egy lerázhatatlannak tűnő call centeres lesz, aki szóhoz sem enged jutni, csak hivatkozik sosem létezett régebbi együttműködésünkre, örökös üdülési jogra akarván rábeszélni. Az ő elhárításukra már megvan a rutinom. Legutóbb odáig engedtem eljutni, hogy én kapnám a legszebb házat a román tengerparton fekvő Mamaiaban, mire azt válaszoltam, hogy ezt talán ajánlja a mamájának!
Mielőtt valaki azzal vádolna meg, hogy most lobbizok a „szegény rokon” Mazsihisz mellett, közlöm: meg vagyok róla győződve, hogy a Síp utca prominensei sem azt várják reszkető szájszéllel, hogy mikor adják át nekik a számukra héber betűkkel kifaragott koldusbotot... De annyit leszögezek, hogy a jó ízlésük legalább megmaradt. Miért nem elég EMIH-ék számára a tarhálás hagyományos módja? Ősi zsidó szokás szerint ünnepekkor zsinagógáinkban felhívják a híveket a tórához. Ilyenkor természetes, hogy akinek az anyagi helyzete megengedi, önként és általa meghatározott célra pénzt ad a közösségnek. Ugyancsak elfogadott szokássá vált, hogy az adóbevallások eljövetelekor szinte valamennyi zsinagógában diszkréten elhelyeznek a padokon egy nyomtatott kérést. Ebben a körzet rabbija és elnöke felhívja a hívek figyelmét, hogy bevallásukban a lehetséges 1%-ot saját vallási közösségüknek adják.
Innen üzenem a vacsorámba belerondító ötletgazdának, hogy én ilyen „65 éven aluli zsidók adományozási szokásai” című felmérésre majd akkor adok választ, ha bármelyik televízióban riportot látok arról, hogy a szélsőjobboldali radikális párt zsidófaló képviselője talpig tfilinbe párt zsidófaló képviselője talpig tfilinbe csomagolva bróchét mond a péntek esti majcira.
Új Élet / MAZSIHISZ
