A Schiffer János által vezetett Nácizmus Üldözöttjeinek Országos Egyesülete megemlékezést szervezett az ausztriai Lichtenwörthben, amelynek egykori koncentrációs táborában több mint kétezer magyar zsidó halt meg. A túlélők egyike Kovács Györgyné Mira, aki ma 91 éves, és kiapadhatatlan szellemi frissességgel beszél a múltról.
Schiffer János, Kovács Györgyné (Mira) és Harald Richter
Több mint hetven éve deportáltak ide a testvéremmel együtt, de emlékeim ma is elevenek. A lichtenwörthi táborban nem volt gázkamra, nem volt krematórium, de a láger borzalmait mintegy 2500 emberből csak alig 400 élte túl. Miután Lichtenwörthben
felszabadultunk, és hazamentem Budapestre, kiderült, hogy elvesztettem mindenemet, a szüleimet, a családomat, a javaink nagy részét – mondta beszédében a 91 éves Holokauszt-túlélő, Kovács Györgyné Mira azon a megemlékezésen, amelyet a minap rendeztek az ausztriai Lichtenwörthben. A megemlékezést a Nácizmus Üldözöttjeinek Országos Egyesülete szervezte, amely autóbuszt indított Budapestről annak érdekében, hogy a családtagok, rokonok, barátok minél nagyobb számban róhassák le kegyeletüket az áldozatok emléke előtt.
A ma 91 éves asszony mindössze 17 éves volt, amikor az óbudai téglagyárból a halálmenetek egyikében gyalog útnak indították a magyar keretlegények a Budapesttől mintegy 250 kilométerre lévő Lichtenwörthbe. Mivel a halálmenet egy darabig Gönyűben tartózkodott, a Nácizmus Üldözöttjeinek Országos Egyesülete szervezett utazás résztvevői is megálltak a Duna-parti településen, hogy nárciszt dobjanak a folyóba az ott meghaltak emlékére. Kovács Mira erről azt mesélte: amikor felhajtották őket egy uszályra, a pallóról sokan a Dunába estek, de az őrök nem mentették ki a fuldoklókat. Mira megemlékezett arról a 14 éves gönyűi kislányról is, aki a parton enni adott az éhező zsidó nőknek, aztán megfordult, hogy hazamenjen. Az egyik őr azonban azt hitte, hogy ő is a foglyok egyike, aki éppen szökni próbál, ezért a 14 éves kislányt lelőtte.
A legyöngült, éhező nőknek a magyar-osztrák határon még tankcsapdákat kellett ásniuk a szovjet tankok ellen, majd a halálmenet Lichtenwörthben állapodott meg. A vészkorszakban Mauthausen egyik melléktáboraként egy itteni gyárépületben alakítottak ki egy lágert egy használaton kívüli gyárépületben. A Nácizmus Üldözöttjeinek Országos Egyesülete által szervezett megemlékezés résztvevői a múlt heti kiránduláson ellátogattak ebbe az épületbe, ahol az üzemcsarnokban jelenleg autójavító működik. Mira a helyszínen megmutatta, hogy a az üzemcsarnok betonjára terített szalmán aludtak, reggelire hat centiméter hosszú kenyeret kaptak darabka margarinnal, ebédre egy tányér marharépalevest, vacsorára pedig azt ették, ami a reggel kapott kenyérdarabból megmaradt. Elmondta azt is, hogy a lágerben történt egy igazi csoda: egy állapotos nőnek kisbabája született, a nők pedig összefogtak, és segítettek a kicsinek, amiben tudtak: ellátták ruhával, takaróval, az anyjának meg kenyeret adtak a sajátjukból. Nehezen hitték el, hogy ilyesmi megtörténhet, s kezdtek úgy tekinteni a jövevényre, mint a Messiásra. A kisbaba csak három hétig élt, de e három hét alatt a puszta létével bebizonyította: van remény. Erről tanúskodott az is: sok helyi lakos igyekezet segíteni a raboknak. Az osztrákok éjjelente ennivalót dobáltak be a táborba, sőt, aki éjjel ki tudott szökni, azt is ellátták kenyérrel, és más élelmiszerrel. Mira azt mondta: a helyiek nagyon rendesek voltak velük, külön szeretettel emlékezett azokra az orvosokra és ápolókra, akik a betegeket gondozták.
Mivel Mira a lágerben töltötte be a 18. életévét, a vele együtt deportált nővére születésnapi ajándékként a reggelire kapott hat centiméter hosszú kenyeréből akart neki adni egy falatot. De Mira nem fogadta el, azt válaszolta: a kenyeredet edd meg az utolsó morzsáig, majd a háború után bulizunk, és ígérem, lesz torta is. Mira és a testvére túlélte a lágert, de amikor hazaértek Pestre, nem várta őket otthon senki: a szüleiket meggyilkolták. Mira azonban nem adta föl. Férjhez ment, családot alapított, és csodálatos élete van. Született két unokája, sőt, két dédunokája is. Az elmúlt években pedig sok magyar csoportot vezetett egykori szenvedései színhelyére, hiszen a mostani útja nem az első volt, s nem is az utolsó.
A megemlékezőket a múlt héten Lichtenwörthben fogadta Harald Richter polgármester is, aki részt vett a település központjában lévő emlékhelyen tartott megemlékezésen. Harald Richter úgy fogalmazott: – örömmel tölti el, hogy minden évben eljönnek ide magyarok, hogy megemlékezzenek az itt elhunyt honfitársaikról, hiszen soha nem szabad elfeledkezni a vészkorszakban itt kialakított koncentrációs táborról. A polgármester hozzátette: Lichtenwörthben sok helyi lakos próbált enyhíteni az ide deportáltak szenvedésein, ennek ellenére sajnos nagyon sokan meghaltak.
Ezután Kovács Györgyné Mira beszélt a megjelentekhez, aki a bevezetőben már idézett szavai után azt mondta: – Sokan megkérdezték, megkérdezik tőlem, hogy megbocsátottam-e a hazámnak azért a sok szenvedésért, amit okozott. Őszinte leszek: ezzel kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Azt kell mondjam: megbocsátok, de nem felejtek!
A túlélő asszony beszéde után Schiffer János, Nácizmus Üldözöttjeinek Országos Egyesülete elnöke, volt budapesti főpolgármester-helyettes szólt az egybegyűltekhez. Szavait azzal kezdte: – Mint hallhattuk, Mira nem felejt. De kérdés az is: a magyar társadalom felejtett-e, és emlékezik-e arra, ami történt?
Majd Esterházy Péter egyik elbeszélését idézte arról, hogy az író elvitte a gyermekeit Buchenwaldba, de egyiküket annyira sokkolta a hely, hogy azt kérte, menjünk innen. Mire egy testvére azt kérdezte: hová? Schiffer János szerint a Holokauszt egyik fő kérdése éppen ez: nincs hová menni előle. Szembesülni kell a tettekkel, és – idézve a nagy osztrák államférfit – a megsebzett tájak történetét be kell illeszteni a múltba. Schiffer János lapunknak elmondta: hasonló kirándulást jövőre is szerveznek Lichtenwörthön kívül más lágerekbe is, így várják az érdeklődők jelentkezését.
A megemlékezőket a rendezvény után Harald Richter polgármester látta vendégül egy helyi kisvendéglőben.
Kácsor Zsolt
