Mai születésnapos: Stanley Milgram, a 20. század legfélelmetesebb pszichológusa

Ő is olyan magyar zsidóktól származott el, akik kimentek Amerikába jövőt keresni gyermekeiknek: a zsidó pék fiából az elmúlt század egyik legnagyobb hatású, legvitatottabb pszichológusa lett Amerikában. Úgy képzelte, neki is meg kellett volna halnia a hátramaradt családtagokkal együtt a holokausztban, ez vezette el ijesztő eredményeihez.

Magyar és román zsidók leszármazottja, szülei abban az időszakban mentek el innen, amikor „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Édesapja pék volt, ő tartotta el szűkösen Bronxban a három gyerekes családot – Stanley volt a középső közülük. Kiskamasz korában találkozott a holokausztot túlélő rokonokkal, látta a koncentrációs tábori tetoválást a karjukon és úgy érezte kései beszámolója szerint, hogy „a prágai németajkú zsidó közösségbe kellett volna születnem 1922 körül és 20 évvel később meghalni egy gázkamrában. Hogy kerültem születésemkor a bronxi kórházba, sosem fogom megérteni”.

Már a bár micváján is arról beszélt, hogy boldogan csatlakozik népe felnőtt közösségéhez, osztozni kíván a szenvedésben és a zsidókra rótt felelősségben.

Pék édesapja még tanúja volt fényes egyetemi előmenetelének, de politikatudományi diplomájának megszerzését már nem érte meg: egy évvel előtte meghalt, alig túl az ötvenen.

Milgram a doktori fokozatát már pszichológiából szerezte és a házassága évében, 1961-ben zajló Eichmann-per még nagyobb erővel fordította érdeklődését a holokauszt felé: meg akarta érteni, hogy azok a teljesen átlagos emberek, akik végrehajtották ezt az üzemszerűen működtetett, milliós tömeggyilkosságot, miért tették azt, amit tettek.

Eichmann a tárgyalásán, Jeruzsálemben azt vallotta, hogy személyes érzéseit tekintve nem antiszemita, csak mintahivatalnok, aki minél jobban akarta megoldani a rábízott feladatot, a zsidók deportálásának és megsemmisítésének előkészítése volt. Az ügyész, persze, nem hitt neki, a perről tudósító filozófus, Hannah Arendt azonban igen: a gondolattalan, érzelem nélküli, jellegtelen tömeggyilkos tárgyalása ihlette híres megfogalmazását „a gonosz banalitásáról”. És valamelyest hitt Eichmann szavainak Stanley Milgram is.

Híres, kegyetlen kísérlete legalábbis erről tanúskodik. A résztvevőket, mi tagadás, becsapták. Azt mondták, hogy egy tanulási folyamatokat elemző kísérletben vesznek részt irányítóként: amelyik kísérleti alanyuk rosszul válaszol, azt egyre erősebb elektrosokkal kell stimulálni. Az alanyok, akik valójában Milgram beépített emberei voltak és természetesen nem kaptak elektrosokkot, egy idő után könyörögni kezdtek, hogy hagyják abba a sokkolást, a kísérletvezetők viszont arra bíztatták őket, hogy csak folytassák, a kísérlet sikere érdekében. Minden várakozást felülmúlóan félelmetes eredményeket kaptak: az „irányítók” 65%-a a legerősebb halálos erejű elektrosokkot is hajlandó volt „beadni” alanyának. Milgram azt a tanulságot vonta le mindebből, hogy nagy mértékben hajlamosak vagyunk valamiféle vélt vagy valós jó cél érdekében mások eszközévé válni, levetkőzni minden személyes felelősséget és bármit végrehajtani.

A kísérlet súlyos etikai kérdéseket vetett fel már a saját korában is, ma aligha lehetne bármi hasonlót megcsinálni. Ez azonban nem változtat azon, amit önmagunkról, az emberről megtudhattunk belőle: Milgram a társadalomlélektan legnagyobb klasszikusainak egyike.

Hiába született a szabadság hazájában, Kelet-Európa és a holokauszt árnyától soha nem tudott megszabadulni, sem életében, sem művében: 51 évesen kapta az ötödik infarktusát és ez már el is vitte. Két gyermeket és számtalan kínzó kérdést hagyott maga után.