11.22. 15:42, kimenete: 11.23. 16:50 
Nem csak olimpiai bajnok volt, de társasági híresség és „celeb” is a harmincas években, tökéletes, jobb körökben forgó sportújságíró és színikritikus, a megtestesült magyar középosztály. De azért ugyanúgy ki kellett mennie az ukrán frontra elpusztulni, mint a többieknek, hiszen végső soron – olimpiai arany ide vagy oda – mégiscsak egy zsidó volt csak, semmi több.
A kardvívó csapat legfiatalabb játékosaként úgy kellett kiállnia az olaszok ellen, hogy rajta múlik a csapat első helye – és persze megcsinálta, igen meggyőzően csinálta meg, az ellenfelének nem sok esélye volt.
„Odarohanunk Petschauerhez. Aki ahol éri, csókolja. Az izgalomtól elájul. Karjainkon tartjuk. Mikor magához tér, sír. Mindenki ünnepel, boldogan, fáradtan, kimerülten, de diadalittasan” – írta 86 évvel ezelőtt a Nemzeti Sport.
Ez a pár sor a magyarrá válás legszebb sikertörténeteinek egyikéről számol be. A sport a háború civilizálása és a nemzeti Sport így is tálalja, Petschauer a győztes magyar sereg legkisebb, de legvitézebb katonája, aki a magyarok javára fordítja helytállásával az ütközetet. A háború pedig a hazafias önfeláldozás első számú terepe: aki sportsikert ér el hősiesen Magyarország számára, aki megszerzi az olimpiai aranyérmet, az már majdnem olyan, mint aki életét áldozza a hazáért. És Hajós Alfrédtól Székely Éváig és tovább nagyon sokan tettek így a magyar zsidók egymást követő nemzedékeiben. És Petschauernek mintha jobban számítana a magyar csapat önmagánál is: csapatban minden asszóját megnyeri, mindenkinél jobb, de egyéniben csak második lesz: szólóban lehet hibázni, de a közösség dolgaiban soha.
Petschauer még azt is pontosan tudja, mikor kell abbahagyni: éppen a csúcson. Még egy olimpiát megnyer csapattársaival és 28 évesen le is zárja élsportolói karrierjét. Miután „leszerel” kardvívóként, elragadó és méltán népszerű társasági figura lesz, amolyan celebritás: ő az elsők egyike a tudatos „médiakarriert” építő ex-sportolók közül, az első celeb-bajnok. Újságíróként a korszak egyik nagy sajtóvállalkozásánál, az Est Lapoknál dolgozik, a berlini olimpián már csak tudósítóként vesz részt, de módja van beszámolni sorstársai, a többi magyar zsidó sikereiről, amelyet Hitler propagandaolimpiáján érnek el.
Senkit nem fogadott be, ünnepelt inkább Magyarország, mint őt: ezért is példázzák olyan sokan az ő sorsával a kitaszíttatás fájdalmát, amely látszólag hirtelen és sok százezer ember számára végérvényes és visszavonhatatlan. Hiába járt volna neki elvileg mentesség, mégis behívták munkaszolgálatra, nem „mentették fel” zsidó származásának bűne alól. Ott végezte ő is, ahol annyian mások: valahol Oroszországban. A híres, Szabó István által is megörökített szóbeszéd szerint a szadista keret felkergette egy fára szegényt meztelenül és hideg vízzel locsolták, amíg meg nem fagyott. Ez, a konkrét eset valószínűleg legenda csak, a halál és az odáig vezető, szenvedésekkel és megaláztatásokkal teli út viszont kétségbevonhatatlanul igaz és példaszerű. Másfél évtized sem telt el azóta, hogy egy ország ünnepelte, amikor már halott volt. Alig múlt 38 éves, amikor meghalt. Gyalázatosan rövid életének története a magyarrá válás reménytelen reményének szimbólumává vált az utóbbi évtizedek során: egyszerre érzünk rá gondolva büszkeséget és fájdalmat, épp úgy, mint amikor Radnóti Miklós nagy és szelíd hazafias vallomása, a „Nem tudhatom”, jut az eszünkbe.
Másrészt éppen az ő emlékük a tanú rá, hogy van közös magyar-zsidó gyász és emlékezet és van közös magyar-zsidó jövő.
Mi sem feledjük el soha: Petschauer Attila 1904 december 14-én született a Király utcában és 1943 januárjában halt meg, távol imádott hazájától, a Szovjetunióban.
