Magyar zsidók 1956-ban

Róbert Péter / Forrás: OR-ZSE

Az 1956-os magyar forradalom, az ország többi lakosával együtt, természetesen érintette a magyar zsidóságot is. Voltak, akik – mindkét oldalon – részt vettek, vagy belesodródtak az eseményekbe, de a csendes többséget is megrázták a harcok, a politikai helyzet naponkénti változásai.

Milyen is volt a zsidóság helyzete, állapota ezekben az időkben?

A vészkorszak rettenetes hatása és emléke frissen élt. A háború előtti zsidó lélekszám felét se tette ki a megmaradtak létszáma. Noha az államosítások, kitelepítések súlyosan érintették őket, a többség hálás volt a felszabadító Szovjetuniónak, és igyekezett beilleszkedni az új rendszerbe. Számarányukon jóval felül szerepeltek a pártban, annak vezetésében.

1953 után a leváltások sok zsidó funkcionáriust érintettek. Ugyanakkor a szerveződő ellenzéki értelmiségiek között is többségben voltak a zsidók. (Vásárhelyi Miklós, Tardos Tibor, Donáth Ferenc és az irodalmárok közül Zelk Zoltán, Devecseri Gábor, Benjámin László és mások)

Amikor október 23-án Budapesten kitörtek a fegyveres harcok, a zsidók megrémültek a szenvedélyek fellángolásától, antiszemita atrocitásoktól tartottak. Az utcai harcokban mindkét oldalon vettek részt zsidók, szép számmal voltak köztük áldozatok. Már az első nap a rádiót támadó főleg fiatalok között találunk zsidó egyetemistákat, de a védő államvédelmisták egyik elfogott tisztjét állítólag mint zsidót lőtték agyon.

A sebtében összeverődött felkelő csoportok parancsnokai közül a második legnagyobb létszámú (Baross téri) csoport vezetője Nickelsburg László volt, akit beosztottjai csak "zsidó Lacinak" neveztek. Sztahanovista munkás, párttag és újító volt, később az 1956 utáni megtorlás utolsó kivégzettje. Csapatában ott találjuk Ornstein Béláné Szepesi Mártát ("zsidó Márta"), aki később Izraelbe távozott, de a csoport tagjai között több Roth és Schwartz harcolt.

A Tűzoltó utcai fegyveres csoport azóta legendássá vált parancsnoka, Angyal István, gyermekkorában Auschwitzba deportálták, ahol nővérét szeme láttára ölték meg. Baloldali volt és maradt. November 7-én még vörös zászlót tűzött ki az általuk védelmezett barikádra. Őt is fölakasztották.

Rajtuk kívül talán legismertebb Marián István (Weil Béla), a Műegyetem katonai parancsnoka, de nagyon sokan vettek részt a harcokban, mint egyszerű felkelők. Sajnos, a legtöbbnek zsidóságát csak a névből, életrajzból, esetleg a szülők deportálására való bírósági utalásból lehet megállapítani.

Például zsidó volt Renner Péter, a Corvin köziek egyik parancsnok-helyettese, Bán Róbert rádióműszerész, a Széna téren a legendás Szabó bácsi segédtisztje volt, őket is kivégezték.

Megemlíthetjük az elesettek között Szeles Erika Kornélia 16 éves diáklányt, akit a sebesültek mentése közben ért a golyó, de a halál nem válogat: sok zsidó került a gyorsan megásott utcai sírokba.

56_3_3.jpg

Tragikus, hogy a hatalom védelmezői között is voltak zsidó áldozatok. Jellemző, hogy a Köztársaság téri pártház előtt agyonlőtt Mező Imre (Méhrel Jakab) is szegény szabolcsi zsidó családból származott, ahogy az ostromot vezető Nickelsburg László is. Itt több zsidót meglincseltek, így Asztalos Jánost, Kállai Évát és másokat.

Máig vitatott a forradalmi megmozdulások esetleges antiszemita felhangjai. Egyesek azt állítják, hogy semmi ilyen nem volt, mások erős zsidóellenes motívumokat fedeznek fel. Tény, hogy a szovjet csapatok kivonulása és a többpárt-rendszer megvalósítása volt a fő követelés. Írásban, vagy gyűléseken nem hangzottak el zsidóellenes kijelentések. Ugyanakkor vannak, akik látni véltek feliratot a falakon, a betört kirakatokban: "Vigyázz Icig, most nem viszünk Auschwitzig!" Tény, hogy vidéken bántalmaztak zsidókat, gyakran nem is népszerűtlen pártembereket, hanem ruházatuk, külsejük alapján hagyomány-hű ortodoxokat. Miskolcon egy arra utazó gombügynököt akasztottak a karhatalom zsidó vezetője mellé.

Nem csoda, hogy a novemberi szovjet intervenció utáni disszidálási láz fokozottan érintette a zsidókat. Volt, aki azért hagyta el az országot, mert nem értett egyet a népi demokrácia helyreállításával, volt, aki éppen ellenkezőleg, a felülkerekedő jobboldaltól féltette maga és családja életét.

A bécsi Joint statisztika szerint 20 ezren jelentkeztek náluk, azaz a menekültek kb. nyolcada vallotta magát zsidónak. Ehhez hozzáadhatjuk az 1957-ben rövid időre engedélyezett izraeli kivándorlók mintegy 15 ezres számát. Nagy csapás volt ez a magyar zsidóságra, pl. a zsidó gimnázium növendékeinek többsége elhagyta az országot, sok rabbijelölt is élt a lehetőséggel.

A megtorlás nem volt tekintettel a forradalomban résztvevők esetleges zsidó származására. Már szóltunk a kivégzett felkelőkről, tárgyalási anyagaikból látszik, hogy hiába hivatkoztak deportálásukra, múltbeli szenvedéseikre. Sőt, gyakran ez súlyosbító körülmény volt, mondván, hogy nekik fokozottan hálásaknak kellett volna lenniük a megmentő szovjet hadseregnek és a szocialista rendszernek.

Sok értelmiségi került börtönbe, súlyos, néha életfogytiglanra szóló ítéleteket kaptak, sőt, Gáli Józsefet és Obersovszky Gyulát először halálra ítélték. Könyörtelenül kivégezték Földes Gábort, a győri Kisfaludy Színház rendezőjét, aki pedig fellépésével ÁVO-sokat mentett meg a mosonmagyaróvári sortűz miatt dühöngő tömegtől. Csak 1962-ben, az ENSZ fellépésére kapott amnesztiát az 1956-os szereplés miatt elítéltek többsége. Még sok tisztázni való körülmény vár a történészekre, az 1956-os forradalom zsidó vonatkozásainak kutatóira!