Ligeti György, a klasszikus zene világhírű magyar-zsidó forradalmára

Egy újabb világhírű magyar, aki nem élhetett sem szülőföldjén, Erdélyben, sem később Budapesten. Aki úgy lett világhírű, hogy 1956 decemberében, munkái jó részét kényszerűen hátrahagyva, eltávozott Magyarországról. A klasszikus zene múlt századi forradalmára volt, Bartók Béla és Kurtág György méltó társa.

„Az én számomra sokáig csak tilalmak homályán átderengő név volt a Ligetié. Ligeti György: gyönyörű, titkos hangok elérhetetlen forrása. Ligeti zenéje évtizedeken át száműzve volt a magyarországi koncerttermekből, a zeneakadémiai tantervekből, a rádió zenei műsoraiból. Egyszer biztosan fölteszik majd a kérdést: hogyan lehetséges, hogy ez az ország ennyire pazarlóan bánik a tehetségeivel?” – ezekkel a szavakkal köszöntötte utolsó budapesti ünnepén, hetekkel halála előtt Ligetit évtizedes barátja, Kertész Imre 2006-ban, amikorra már a zeneszerző szelleme és műve végleg, visszavonhatatlanul hazatért. Két nagy magyar világpolgár, belső és külső száműzött találkozása volt az övék, akik egyként a kifejezésmód, a megszólalás olyan formáit keresték, amely nem menekül hazug harmóniába a múlt század rémes tapasztalatai elől, hanem megszólaltatja és megformálja mindazt, amit kénytelen volt meglátni.

Ligeti György Erdélyben, Dicsőszentmártonban születik 1923-ban, magyar zsidó családba, a csak hat évvel később érkező Heller Ágnes unokatestvéreként. Kolozsváron kezdi meg zenei tanulmányait 1941-ben, immár magyar fennhatóság alatt. A holokausztot szűkebb családjából rajta kívül csak édesanyja éli túl. A Zeneakadémián – diák és tanár korában is – Kodály és Bárdos Lajos inspirálja elsősorban. Miután visszatér az erdélyi magyar népzenét vizsgáló kutatóútjáról, itt dolgozik egészen az ’56-os forradalom leverését követő emigrációjáig. Pár éves németországi tartózkodás után Bécsben telepszik le családjával, bár rendszeresen tölt el hosszú időt más európai nagyvárosokban és tanít egy időben a kaliforniai Stanford Egyetemen is. Így nyílik ki számára a világ, ekkor ismerkedhet meg az ő késztetéseivel mélyen rokon progresszív zenei kísérletekkel és ekkortól válik az egyik legmerészebb és legelismertebb avantgarde zeneszerzőjévé a világnak.

A széles közönség filmzeneszerzőként ismeri, noha soha nem írt filmzenét. Stanley Kubrick azonban enélkül is „felfedezte” és felhasználta munkáit, először a 2001 Űrodüsszeia részeként. Ligetit – mivel a moziban vette csak észre – egyáltalán nem bűvölte el az elismerés, pert is indított Kubrick ellen, végül azonban megegyeztek és jóban is lettek. Kubrick később is felhasználta Ligeti zenéjét, például a Ragyogásban, ahogy Martin Scorsese, vagy még a tavalyelőtti Godzilla-film is, bizonyítva, hogy a legradikálisabb, minden konformitást elutasító radikalizmus képes csak igazán arra, hogy kifejezze a korát. Mindenben a bátor, meg nem alkuvó radikalitást szerette: Kafkában, Borgesben és a merész matematikai spekulációkban is.

Két héttel a 83. születésnapja után halt meg, immár 10 éve. Kíméletlenül pontos és megrázó művében azonban, ahogy Kertész Imre mondta, „a jóvátehetetlen realitás a szellem, a zene útján megszüli a jóvátételt, a katarzist. Nagy művészet ennél többre nem törekedhet”.