A Mazsihisz honlapjának hír és információszolgáltatása most megszakad a szombat ünnepének tiszteletére! A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten: 16:21 óra, az ünnep kimenetele: 17:30 óra.
Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, pár órával az ünnep kimenetele, 17:20 óra után.
A Tórából ezen a héten az „Jitró” (Mózes 2. 18:1–20:23.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.
Jitró hetiszakasz 72 mondatból áll, 17 micvát, három tevőlegest és tizennégy tiltót sorol fel, melyek között megtalálható a tíz legismertebb, az Ászeret HáDibrot, azaz a Tizparancsolat.
A párásá névadója Jitró, Mózes midjanita apósa. Persze nem csak ezen a néven ismert, összesen hét néven említi a Tóra: Reuel, Jeter, Jitró, Hováv, Héver, Kéni, Putiél. A szidra elején arról olvasunk, hogy Jitró csatlakozik Izrael táborához: "Meghallotta Jitró, Midján papja, Mózes apósa mindazt, amit Isten tett Mózessel és népével Izraellel, hogy kivezette az Örökkévaló Izraelt Egyiptomból" (18:1).
Rási teszi fel a kérdést ennek kapcsán: "mit hallott, hogy eljött? A tenger szétválasztását és az ámálék elleni háborút". Egy másik kommentár viszont abból indult ki – és itt ütközik látszólag a tórai szöveggel –, hogy később Tóraadás után érkezett Izrael táborába. E nézettel ért egyet Ibn Ezra is, és azt mondja, hogy azért itt számol be a Tóra Jitró érkezéséről, hogy felhívja a figyelmet az ámálék és Jitró közti különbségre, a tekintetben, hogy miként reagáltak Izrael népének sikereire.
Az ámálék megtámadta őseinket, Jitró viszont csatlakozott hozzájuk. A látszólagos ellentmondás feloldása: A Talmud (Pszáhim 6) szerint: "éjn mukdám umeuhár báTorá", azaz a Tóra nem kronológiai sorrendet követ, vagyis elképzelhető, hogy tényleg a Tóraadás után érkezett Jitró.
Akárhogy is volt, komoly kóvedet kap azzal, hogy a Tízparancsolat a róla elnevezett hetiszakaszban van. Mivel érdemelte ki? A héten megpróbáljuk kideríteni.
Jitró legnagyobb érdemei közé tartozik, hogy (újra) megtanította népünk tagjainak, hogy áldást kell mondani Istenre olyan helyzetekben is, amikor egy már megtörtént esemény kapcsán említjük Őt: "És mondta Jitró: áldott az Örökkévaló, aki megmentett titeket…" (18:10).
Az egyiptomi fogság közel hozta őseinkhez a bálványokat és eltávolította az Örökkévalót. A csapások és a tengeren való átkelés ezt a folyamatot megállította, egyben visszaterelte Izrael gyermekeit az ősatyák által megkezdett útra, Itt kapott fontos szerepet Jitró, aki "kiugrott" midjanita papként átélte a bálványoktól történő elválás nehézségét és az Istenhez való közeledés bonyodalmát is, minden embernél pontosabban tudta, hogy nem egyszerű a változás.
Az Örökkévalóval való kapcsolatunk meghatározó eleme, hogy ne csak felismerjük az Isteni Jelenlétet, ha valami kiemelkedő esemény (szem)tanúi leszünk, hanem tanuljuk meg e nagy pillanatok időbeli kiterjesztését. Ennek a szándéknak a gyakorlati megvalósulása minden olyan alkalom, amikor áldást (bráhá) mondunk Isten nevének említésével. Az áldás során mondott szavak eltávolítanak a bálványoktól és közelebb hozzák a Sehinát, vagyis a tapasztalaton túli világot.
Jitró Izrael táborába érkezve elkezdi figyelni veje működését és észreveszi, hogy volna min javítani. "Micsoda dolog, amit teszel a néppel? Miért ülsz egyedül, és az egész nép áll körülötted reggeltől estig? …nem jó a dolog, amit teszel. Ellankadsz te meg a nép is… túl nehéz a dolog neked, nem bírod egyedül" (2Mózes18:14,17,18)
Önmagában a felismerés is dicséretre méltó, a megfogalmazás módja sem hagy kívánnivalót maga után, hiszen bár határozottan, de udvariasan fogalmazza meg kritikáját, ám a lényeg csak most jön: "Most hallgass szavamra, tanácsot adok neked… világítsd meg nekik a törvényeket és tanokat, ismertesd meg velük az utat, melyen járjanak és a cselekedetet, melyet cselekedjenek. De szemelj ki az egész népből derék férfiakat, istenfélőket, igaz férfiakat…" (2Mózes 18:19-21).
Azaz Jitró nem csak a kifogásait mondja el, hanem megoldási javaslatot is tesz! Az építő kritika és a folytonos be(le)szólási kényszer közti különbség nem egyszerűen a közlő szándékából fakad, hiszen jóindulattal is lehet teljesen felesleges észrevételeket tenni. Ha valakinek nincs elegendő tapasztalata, megfelelő felkészültsége és ebből eredő önbizalma, hogy tanácsot is tudjon adni, akkor talán célszerűbb még érlelni a mondandóját. Még "érlelés" esetén sem biztos, hogy maradéktalanul igaza lesz a kritikusnak, de legalább értelmezhető rendszerbe helyezi szavait, és ez nem is annyira kevés, ha jobban körülnézünk.
Jitró tanácsot adott a mindenkori vezetőknek (is). Amikor azt javasolta Mózesnek, hogy ne egyedül hozzon ítéletet Izrael peres ügyeiben, így fogalmazott: "szemelj ki az egész népből derék férfiakat" (18:21). Nem azt mondta, hogy válasszon, hanem – a "szemelj" fordítás sem teljesen adja vissza az eredeti kifejezést – nagyjából azt, hogy látomásra támaszkodva döntsön közvetlen munkatársainak személyéről.
Ezért is mondja Rási, hogy az ún. ruáh hákodes-t ("szent szellem") használta Mózes segítségül. Ez ma persze kicsit nehezen átültethető a gyakorlatba, hacsak nem a "megérzés" kifejezést jelöljük meg a szent szellem posztmodern megfelelőjeként. Bizalmi pozicióba (orvos, ügyvéd, helyettes, stb.) és nehezebb élethelyzetekben ennek alapján választunk és választanak a vezetők is, ezért is fontos, hogy megtanuljuk tudatosan használni a "nem gondolkodás" erejét, azaz – legalább néhanapján - engedjük el a mérlegelés, latolgatás, analizálás nyomasztó kényszerét, és engedjük át Istennek a döntést. Praktikus jótanács: inkább nevezzük a külvilág felé intuíciónak ezt a mechanizmust, úgy simán átmegy a dolog.
Van olyan forrásunk, amely szerint Jitró tanította meg Izraelnek a lifnim misurát hádin elvét, amely nagyjából azt jelenti, hogy nem kell/szabad minden esetben a Törvényhez betű szerint ragaszkodni, hanem - részint az egyén és a közösség, részint viszont a Törvény védelmében - mód nyílik arra, hogy bizonyos esetekben a leírtak megengedő olvasatánál is megengedőbb szemlélettel hozzunk (érték)ítéletet.
Mivel Jitró ezt egészen biztosan nem jelentette ki ennyire egyértelműen, ezért az a fő kérdés, hogy bölcseink miért tartották fontosnak azt mondani, hogy ő tanította? Talán azért, mert úgy gondolták, hogy az élete nagy részét bálványimádással töltő és hatalmas ilyen irányú tapasztalat birtokában megtérő ember tudta leginkább, hogy a teljes szigor érvényesítésének vágya alapvetően bálványimádó praktika, és az egyistenhitet valló embernek ettől éppen úgy el kell távolodni, mint minden más könnyebben felismerhető rítustól.
Ha Isten mindig a teljes szigorával fordulna felénk, akkor a Kinyilatkoztatás utáni negyvenedik napon elkövetett bűne (Aranyborjú) óta nem létezne a zsidó nép. Engesztelést nyertünk, ebből is fakadó kötelességünk, hogy gyakran felidézzük: a könyörület vonatkozásában is Isten képmására lettünk teremtve, ne tegyünk erőszakot önmagunkon.
Egy kevésbé komoly közelítése a hetiszakasznak azon csodálkozik, hogy Jitró – egyébként remek – javaslata kapcsán hogy nem tört ki hatalmas balhé Izrael táborában? A javaslat ismert: "De szemelj ki az egész népből derék férfiakat... és tedd feléjük ezrek tisztjeivé, százak tisztjeivé, ötvenek tisztjeivé és tízek tisztjeivé" (18:21).
A kocki rebbe mondja: "az örök elégedetlenkedők könnyen beleköthettek volna a válogatási módszerekbe, hiszen e nagyszerű férfiak közül néhányan ezrek fejei lettek, míg mások csak tíz ember sorsa fölött diszponálhattak, vajon hogyan lehetett eldönteni ennyi kiválóság közül, hogy melyikük legyen nagyfőnök és melyik kevésbé nagy? A rebbe szerint ilyen gond nem volt, lévén szerették az igazságot, és az ilyen embert nem foglalkoztatja a kóved hajszolása, hanem elégedetten fogad el minden isteni/közösségi megbízatást, legyen szó akár fontos, akár kevésbé fontos pozícióról". Igen, a rebbe tényleg viccelt.
Darvas István rabbi / OR-ZSE
