Aki követi Kőszegi Zoltán fotográfus Facebook-oldalát, az tudja: az utóbbi időben olyan fotográfiai stílust alakított ki, amely a képei rendkívül gondolatgazdag, filozofikus értelmezését teszi lehetővé. Ha ezt a stílust el akarjuk nevezni, akkor hívhatjuk fekete-fehér minimalizmusnak, csak hát többről van itt szó, elvégre éppen a minimalista fotónyelv által válnak Kőszegi fotói kifejezetten sokszínűvé.
Amennyire nem kedvelem a fekete-fehér mozgóképet, olyannyira nagyon szeretem a fekete-fehér képeket, akár régi, akár kortárs fotókat nézek. A fekete-fehér mozival az a baj, hogy túlontul kiszolgáltatott annak az elképesztő technikai fejlődésnek, ami a filmművészetben bekövetkezett. Ennek eredményeként a száz évvel ezelőtti fekete-fehér képek sutának, kezdetlegesnek, primitívnek tűnnek – és ez szerencsére nem igaz a fekete-fehér fotográfiák esetében. Ezek az állóképek valamiképpen időtlenek.
Ilyen időtlen gazdagságot, azaz színt és telítettséget látok Kőszegi Zoltán alkotásain. Legfontosabb tulajdonsága, hogy szereti a geometriai formákat, aminek az lehet az oka, hogy ezek a rend és rendezettség képzetét keltik – méghozzá egy olyan világban, amelynek legkevésbé sajátja a rend és a rendezettség...
Olyan fotográfus vált belőle, aki megtanulta: amikor portréfotót készít, akkor nem emberi arcot fényképez, hanem fényt és árnyékot. Tehát anyagot, szövetet, műhordozó objektumot... Hiszen ami emberi arcot fényképez, az a fotóautomata az aluljáróban. Az automatának fogalma sincs a fény anyagszerűségéről – Kőszegi Zoltán azonban egyre több különlegességet tud róla. Szeretettel ajánlom önöknek tőle az alábbi kis válogatást!