Virág Emese, Balogh István / Forrás: Hír6
Láng Ida, a méltatlanul elfelejtett két világháború közötti magyar zsidó költőnő 120 évvel ezelőtt, 1889-ben Vésztőn látta meg a napvilágot. Életművének jelentős része egészen a legutóbbi időkig ismeretlen volt a nyilvánosság számára.
A vésztői fakereskedő családból származó Láng Ida Eperjesen és Nagyváradon végezte tanulmányait és kezdte pályáját az 1900-as évek legelején. Alkotásai egy fiatal nő, majd később érett művész vallomásai az őt érintő, érdeklő világról, mesterien rejti toposzai mögé zsidóságát, mély érzéseit. Versei, regényei, tárcái és kritikái külföldi, fővárosi és vidéki lapokban jelentek meg. Ismert műgyűjtő volt. 1933 óta rendes tagja a Gyóni Géza Társaságnak. 1944 elején még megjelenhetett utolsó verseskötete, a Tündöklő híd, amely azonban már nem kaphatott elismerést, a beteg költőnőt a vésztői gettóba vitték be, állapotának romlása miatt a békéscsabai kórházba szállították. A deportálás előtti napokban a gyűjtőtáborban halt meg 1944 júniusában.
Önmagát fáradt ősök utódjának, bús bolyongónak titulálta, mintegy determinálva ezzel verseinek hangulatát. Búskomor, ám ugyanakkor angyali derűvel nevető képei az övék. Tolla nyomán porcelánfigurák kelnek életre, lakatlan paloták báltermei népesednek be újra, nem létező kapukon keresztül tör be a képzelet világába, az ősz párbeszédet folytat a leveleket ágról letessékelő széllel és a pirospozsgás arcú teliholddal, életre kelnek a csillagok is, egy szív színes álmaivá elevenedik az egész világ.
Láng Ida az ősz hivatásos dalnoka volt. Nem csak írt, hanem festett szavaival. Múltidéző teliholdas álmokat alkotott a mindennapokba, a szomorúságot emelte mesteri szintre, tovarohanó pillanatokat élt át maximális intenzitással, és mindebből születtek felejthetetlen képek költeményeinek palettáján.
Lobogó lángok Egy babonás este varázsa utólért s az elfutó perc riadtan megállt. Kedvre derülő szemem villanása mély lett, mint tengerszemek mélykék vigasztalan vize. A szívemre ráborította fátyolát a vágy és kevély arcom sápadtra halványult, mert végigcsókolt egy tűzpiros virágú szép álom tavaszi szépsége és fellobogó lángok gyultak a szemeim bánatos egén. Hajnalcsillagok Megannyi fényes égi szolga, mint sürgő-forgó mennyei komorna, aki disziti a régi-égi úrnőt, vállára ad felhő belépőt s fejére tűzi szűzi drága ékül a kelő Nap sugarát. Végül elalszik a sok szép égi szomszéd sorra s hajnalfény derül a rekettyebokorra. |
