Bemutatjuk a rabbijainkat: Frölich Róbert

2017. Április 08. / 21:41


Bemutatjuk a rabbijainkat: Frölich Róbert

A templomnak jó, összetartó, erős, és egymás iránt érzékeny közössége van, elkötelezett, tennivágyó és aktív elnöke – mondja Frölich Róbert országos főrabbi, nyugalmazott dandártábornok, akit a rabbijainkat bemutató sorozatunk keretében kérdeztünk a családjáról, a pályájáról és a rabbi hivatásról.


Főrabbi úr hol született, és milyen családi háttérből jön?

Pesten születtem, ahogy Kern András énekli. A szüleim üzemeltették Közép-Kelet-Európa egyetlen kóser cukrászdáját a Dob utcában. Én magam is ott nőttem föl a Dob utcában, az orthodoxiánál, és amíg a rabbiképzőbe be nem iratkoztam, a Visegrádi utcai orthodox templomba jártam. Az Anna Frank Gimnáziumban érettségiztem 1984-ben. Egyetlen nagyszülőmet ismertem, a nagymamámat, az édesanyám anyját. Az apai nagyanyám a háború alatt meghalt Dévaványán, ott is van eltemetve, az apai nagyapám 1961-ben halt meg, őt nem ismertem. Az anyai nagyapámra, aki munkaszolgálatos volt, a magyar honvédek a Don-kanyarban rágyújtották a pajtát, ahol éppen tífusszal feküdt. Őt emiatt nem ismerhettem. Itt hadd meséljem el azt az esetet, hogy több mint tíz éve ott voltam Rudkinóban, a Don-kanyarban, a magyar katonai temető avatásán. Azért hívtak meg, mert akkor még katonai rabbi voltam, és szaktanácsadóként kikérték a javaslataimat a zsidó parcella kialakításával kapcsolatban. Rudkinóban képzeljen el egy nagyon hosszú utat, olyat, mint Pesten az Andrássy út, amint kifut a Hősök terére. Kezdés előtt ott sétálgattam, és az utat szegélyező oszlopokon a sok ezer halott nevét nézegettem. Nézelődtem, a vegyes összevisszaságban fölvésett neveket olvasgattam, amikor egyszer csak utánam kiáltottak, hogy tábornok úr, jöjjön, kezdünk. Megfordultam, s közben vetettem egy futó pillantást az utolsó oszlopra, ahol a következő pillanatban megláttam ezt a nevet: Kohn Sándor kmsz, azaz közmunka-szolgálatos. Ő volt az anyai nagyapám.

Nehéz ezután bármit is kérdezni… De folytassuk a gyerekkorral! Akárhányszor láttam önt nyilatkozni a médiában, mindig az volt a benyomásom, hogy irodalmi ember, mármint abban az értelemben, hogy biztosan sokat olvas. Gyermekkorában mi volt a kedvenc olvasmánya a Tórán kívül?


A Tórát gyerekként nem olvastam, dacára annak, hogy előbb tudtam héberül olvasni, mint magyarul, de a családi legendárium szerint három-négy évesen már olvastam magyarul is. A korai olvasmányaim közül emlékszem egy gyönyörűen illusztrált Toldira, amit már azelőtt elolvastam, hogy iskolába mentem volna. Tinédzserként az olvasmányokat illetően mindenevő voltam, Rejtő Jenőtől Arany Jánoson át Janus Pannoniusig. De nagyon szerettem-szeretem a science-fictiont is, Asimov a mai napig nagy kedvencem. A kortárs irodalmat nem nagyon szeretem, talán azért, mert van bennem kis historizáló hajlam. Nagyon kedvelem Királyhegyit, Aszlányit, igaz, ma azt sem nagyon tudják, hogy Aszlányi Károly ki volt. Tudja, miért szeretem a sabeszt?

Gondolom, az olvasás miatt…


Igen, olyankor zavartalanul lehet olvasni. Nem szól a telefon, nem nézek híradót, olvasok.

Minek készült gimnazista korában?


Színésznek.

Ez most meglepett. Mi motiválta a színészi pályára?

Ez úgy jött, hogy a mellettünk lévő házban lakott Juhász Jácint Andai Györgyivel. Jácinttal, aki akkor nagy sztár volt, együtt fociztunk, és nagyon sokat beszélgettünk. Akkor még nagy dolog volt a tévé, sokat néztem, gyakran jártam színházba, nagyon megfogott az a varázslatos világ. Mondtam Jácintnak, hogy felvételiznék. Fölkészített a felvételire, de az első rostán úgy kirúgtak, hogy a lábam nem érte a földet. Ott álltam, és nem tudtam, mit kezdjek magammal. Nagy tudásvágy munkált bennem, ezért arra gondoltam, a rabbiképzőben jó lenne tanulni Scheiber professzortól. Nála voltam a bár-micvó. Már nem emlékszem, mit mondott, de az érzés máig bennem van, ahogy ott állok, hallgatom, s csak nézek föl rá. Szóval miután kirúgtak a színművészetis felvételiről, megkerestem Scheiber professzort, aki megkérdezte, hogy miért akarok rabbi lenni. Azt válaszoltam, hogy nem akarok rabbi lenni, én tanulni akarok. Jó, felelte, mert ha azt mondtad volna, hogy rabbi akarsz lenni, akkor nem vettelek volna föl.

Bölcs ember lehetett.


Az volt. Máig ő az egyik idolom. Nem véletlenül függ a fényképe az irodámban. Úgyhogy beiratkoztam a rabbiképzőbe, és végigcsináltam, dacára annak, hogy Scheiber professzor első éves koromban meghalt. S mire végigcsináltam, megtetszett.

Nem akarok blaszfémikus lenni, de egy jó rabbinak van némi színészvénája is, nem? Hiszen a rabbi is közönség előtt beszél, és a nézőkre hatást kell gyakorolnia.

Pontosan. A rabbipályán az előadói vénának nagy szerepe van, ennek bizonyos elemei megtanulhatók, és nagyképűség nélkül mondom, hogy a megtanulható elemeket én meg is tanultam. Jártam különórákra, jártam beszédtanárhoz, egyes készségeket ugyanis fejleszteni lehet. Amikor az ember kiáll az emberek elé a zsinagógában, akkor a retorikának óriási a jelentősége. Máig emlékszem rá, hogy Scheiber professzor hogyan és miként beszélt.

Hogyan jött az életébe a katonai pálya?

Viccesen. A rendszerváltás környékén éppen itt sétálgattam a Síp utcai székházban, amikor belefutottam az akkori vezető főrabbiba, Landeszman Gyuriba, aki meglepetésemre azt kérdezte tőlem, hogy te Robi, nem akarsz tábori lelkész lenni? Ott álltam előtte huszonöt évesen, és azt se tudtam, hogy a tábori lelkészséget eszik-e vagy isszák. S az első, ami beugrott erről, az Katz lelkész figurája volt a Svejkből. Ez alapján azt gondoltam, ez jó buli lehet, és rávágtam a kérdésre, hogy dehogynem. Lényegében elszegődtem Katznak. Egyébként minden ellenkező híresztelés ellenére voltam sorkatona. Három hét után leszereltem, majd miután előkészítettük a tábori lelkészséget, újra fölszereltem 1994-ben, amikor rögtön ezredes lettem, 1995-ben pedig dandártábornok.

Ilyen gyorsan tábornok lett?

Mi az, hogy gyorsan? Nagyon is későn! Hiszen már harminc éves voltam! De komolyra fordítva a szót: miután nemzetközi modellek alapján kidolgoztuk a tábori lelkészi szolgálatot, megegyeztünk abban is, hogy minden vezető lelkész azonos rendfokozatot kap. Igen ám, de az MDF-kormány alatt vagyunk, a honvédelmi miniszter Für Lajos, és bekövetkezik, amire nem számítottam: a katolikus és a református püspök az állománytábla szerint tábornok lett, a rabbi meg ezredes. Kormányváltás után még egy év telt el, majd 1995-ben tábornok lettem, a legfiatalabb a magyar hadseregben. Ez úgy történt, hogy fölhívtak Göncz Árpád akkori köztársasági elnök titkárságáról, s azt mondták, az államfő gesztust kíván gyakorolni, és soron kívül, 1995 Rajs Hásónó előtti napon léptet elő. Majdnem elsírtam magam.

Hadd kérdezzek valami gyerekeset: milyen érzés tábornoknak lenni? Elvégre az nagyon nagy dolog. Ha a tábornok megjelenik a laktanyában, az egész hadosztály haptákba vágja magát.

Férfiasan bevallom, hogy eleinte ezt a tábornok urazást nagyon élveztem. Pedig szegény anyukám azt mondta egyszer: Robi, mennyi mindent megtettünk érte, hogy nehogy bevigyenek katonának! Erre tábornok lettél! Nekem ez eleinte nagyon tetszett. De csak eleinte. Mert lassan rájöttem, hogy iszonyú nagy felelősség van rajtam.

Ezt hogy érti?

Úgy, hogy szemtől-szemben tábornok úr vagy. Azt mondják, hogy tábornok úr így, tábornok úr úgy. De a hátad mögött azt mondják: a zsidó. És ennek meg kell felelni. A seregben nyíltan én voltam az egyetlen zsidó, akit ismertek, és rajtam keresztül ítélték meg az egész zsidóságot. Ez hatalmas felelősség volt, a legapróbb szégyent sem hozhattam a közösségemre. Komoly iskola volt. Megtanultam, hogy hiába kerültem magas polcra, én ugyanaz maradtam, aki voltam, történjék bármi. Mert ha a magas polcról leveszik az embert, akkor is meg kell maradnia önmagának.

Mikor szerelt le?


2010-ben. Azóta nyugállományú dandártábornok vagyok, de a mai napig jóleső érzéssel gondolok vissza a hadseregre. Sokat kaptam a seregtől, egy rossz szavam nem lehet. A doktorátusomat is ott szereztem.

Azóta országos főrabbi lett. Mire a legbüszkébb az elmúlt három évből?

Arra vagyok a legbüszkébb, hogy élő kapcsolatot alakítottam ki a budapesti székház és a vidéki hitközségek között. Ilyen erős és szoros kapcsolat soha korábban nem volt, mert itt a fővárosban nem szembesültünk a vidéki hitközségek mindennapjaival, a lehetőségek hiányával, a szorongatóan kevés lélekszámmal. Azzal, hogy vidéken hiányoznak a fiatalok, s félő, hogy húsz év múlva nem lesz, aki az öregek helyére lépjen. A korábbi, idős országos főrabbitól, Schweitzer professzortól a kora miatt nem lehetett elvárni, hogy állandóan rója a vidéket. Fiatalabb lévén minden lehetőséget megragadok, hogy utazzak és tájékozódjak. Beszélgetni akarok, meg akarom őket ismerni, és igyekszem megérteni a gondjaikat. Nálunk Pesten az a probléma, hogy nem lesz elegendő marhahús pészachra, a vidéki városokban meg az a gond, hogy egyáltalán nincs lehetőség kósert enni. A fővárosban azt méricskélik, hogy péntek este, sábeszkor melyik zsinagógában voltak hússzal többen. Vidéken azonban nincsen minjen, ha egyetlen ember megbetegszik. Nincsenek fiataljaik, nincsenek előimádkozók, tanítók. Vidéken más léptékkel mérik a bánatot. S nagyon megtanultam országos főrabbiként, hogy apró dolgokkal is nagy boldogságot lehet okozni.

Huszonöt éve az Európa szerte híres Dohány utcai zsinagóga rabbija. Ez a tisztség komoly lelki teherrel jár ennyi idő után is?

Huszonnyolc évesen lettem a Dohány rabbija. Képzelje el, szinte kezdő rabbi voltam. Az első pár évben mindig összeugrott a gyomrom, amikor belegondoltam, hogy a Dob utcai cukrász fiából a Dohány utcai zsinagóga rabbija lett. A felelősség abban rejlik, hogy mindazt a kincset, amit ez a templom jelent – a neológia zászlóshajója, egy élő, pezsgő körzet, hihetetlen szellemi örökség és így tovább – meg kell őrizni, és tovább kell adni az utódoknak. Ezt a Dohány utcai szellemet: a vallásosságot, és az e mellett kötelező nyitottságot, modernitást. Minden rabbi csak annyit tud tenni, amennyit a közössége enged. A templomnak jó, összetartó, erős, és egymás iránt érzékeny közössége van, elkötelezett, tennivágyó és aktív elnöke. Ők tartják életben a templomot, őket is vigyázni kell. Ennek a felelősségnek a súlyát ma is érzem, de a Jói.tennek hála, mellettem áll a családom, a két gyerekem, s persze a feleségem, aki nélkül senki és semmi nem lennék. Ezt komolyan mondom. Ő biztat, noszogat, nógat, ha kell, kritizál. Az embernek egyedül nem megy, és nekem ebből a szempontból is nagy szerencsém van az életemben. Úgy érzem, a Jói.ten kitüntet a figyelmével, úgy látszik, valamit akar tőlem, és ezt én egyrészt igyekszem megköszönni, másrészt igyekszem neki megfelelni.

Kácsor Zsolt

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Zsidó világ
Pápán kulturális rendezvényekkel ünneplik a zsidó újévet
Megemlékezések
Meghívó – Mártírjainkra emlékezünk a Kozma utcai temetőben
Közélet
A házelnök felelősségéről és felelőtlenségéről