Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent
ünnepe ma este 19 óra 10 perckor köszönt be, a királynő holnap este 20 óra 14
perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, Facebook- és Instagram
oldalunk nem frissül. A Tórából ezen a héten az Reé hetiszakaszt (Mózes 5.
11:26-16:17.) olvassuk Mózes ötödik könyvéből.
A hetiszakasz azt kéri tőlünk, kerüljük a túlzott, a
véget nem érő gyászt.
Mi a túlzott, már nem megfelelő gyász, mennyi fér bele a
fájdalomból és ki szabhatja ezt meg?
A hozzánk közelállók elvesztése ismeretesen a mi
életünk egy részét is eltünteti, azt, ami velük volt közös, amiről másnak nem
tudunk számot adni, amit csak mi ketten ismertünk egymásból. Egy régi barát
elvesztése a fiatalságunk tanúját törli el, a hozzátartozóké néha
családtörténetünk csak az ő fejében élő, emlékeiben fellelhető nemzedékek
sorát, akikről akkor, amikor mesélni akart róluk, élni akartunk, a magunk
dolgában jelen lenni, hallani sem akartunk. És így tovább. Mi volna a túlzó
gyász, amelyet már nem kéne éreznünk tehát?
Az, ami megakasztja az élet folytonosságát, amely nem
enged minket továbbélni úgy, ahogy ők is továbbadták pont nekünk az életet.
Az
ember elsőszámú kötelessége a jövőben vár mindenkit, azok iránt kötelez, akik
utánunk jönnek. És a jövőben kell megpillanatunk, az segít igazán, a múlt
folytatását. Azt, ami változik, de a kezdetén ők állnak, akik elindították
őket, akik a messzire vezető út legelejének indultak neki. És az, ami
megismétlődik és így emlékeztet arra, ami állandó. Amikor letakarjuk a tükröt,
hallgatjuk a gyászbeszédet, elmondjuk a kádist, érezzük, hogy van, ami most sem
veszett el, ők is mondták, ők vagy az ő felmenőik, a gyerekek is fogják mondani
majd, értünk, azok, akik túlélnek minket és élnek majd tovább, ahogy kell,
nélkülünk is.
És ennek a folytonosságnak válunk mind a részévé és ez szabja meg
a gyász mértékét a vigasz révén.
Békés ünnepet kívánunk!
Vári György írása
