Szerdócz J. Ervin főrabbi: A jámborság fontosabb, mint a nagyság

2021. Október 07. / 17:48


Szerdócz J. Ervin főrabbi: A jámborság fontosabb, mint a nagyság

Szomorú, igaz, megtörtént esetet mesél el az aktuális hetiszakaszunk kapcsán Szerdócz J. Ervin újpesti főrabbi Persze az író fantáziája változtatott rajta kicsit, de attól akár így is történhetett volna hiszen amikor ez megesett, olyan hihetetlen dolgok történtek, hogy némi hozzáadás sem változtat igazán a dolgon. A történet elárul valamit a Freud féle tudattalanból – írja a főrabbi.


LEGYEN VILÁGOSSÁG

  וַיֹּאמֶר אֱלֹהִים, יְהִי אוֹר; וַיְהִי-אוֹר
„És mondta I-ten: legyen világosság…” ( I.M. 1/3). 

A berdicsevi cádik, Rabbi Lévi Jichák megjegyezte: naponta mondjuk imáinkban: יוֹצֵר אוֹר וּבוֹרֵא חֹשֶׁךְ „Aki alkotja a világosságot és teremti a sötétséget” (Jesájá 45/7.). A kijelentés jelen időben történik. Azért, mert a fény „teremtése” minden pillanatban megújul. Amint a Smá imát megelőző áldásában megerősítésre kerül: „Aki jóságában minden nap megújítja a teremtés művét (máászé berésit)”. 

A kárlini Rabbi Áháron: „miként I-ten minden nap megújítja a teremtés művét, úgy nekünk is megújulással kell szembenézzünk jövőnkkel.  Ha nincs nálad semmi új, az annak a jele, hogy valójában régivel sem rendelkezel”.

Bölcseink felhívják a figyelmet: tilos a teremtés folyamatában kutakodni. Nem deríthető ki a történések miértje, legfeljebb a „hogyanra” van rálátásunk.

עֹשֶׂה שָׁלוֹם וּבוֹרֵא רָע „Aki teremti a békét és teremti a rosszat” folytatja a próféta az idézett kijelentést. Minden az Ö-való akaratával történik. Ezt nagyon nehéz felfogni és elfogadni. Ezért bölcseink a reggeli imában Jesája próféta szövegét megváltoztatták: עשה שלום וברא את הכל  „Aki békét teremt és a „Mindenség alkotója”. 

Nietzsche filozófus szerint boldogság igazolja a létet. Adamis Anna filozofikus sorai: „Valaki mondja meg, miért vagyunk itt, / Anyám azt mondta, hogy boldog légy, / De anyám azt nem mondta, mért nem e földön, / Anyám nem mondta, mondd, miért.”

Boldogság viszont nincsen, csak boldog pillanatok vannak. A boldogság illúzió. Az életben bármi megtörténhet, még annak ellentéte is. Nem tudjuk, miért történik úgy ahogy történik. Milyen sokszor kérdezzük: MIÉRT? 

Ben Ázáj rabbi tanítja: ואל תהי מפליג לכל דהר… „Ne tarts lehetetlennek semmit!” (Misna Avot 43.)

Szomorú, de igaz történet. Megtörtént eset. Persze az író fantáziája változtatott rajta kicsit, de attól akár így is történhetett volna. Amikor ez megesett, olyan hihetetlen dolgok történtek, hogy némi hozzáadás sem változtat igazán a dolgon. A történet elárul valamit a Freud féle tudattalanból. Arról a génjeink hordozta „énről”, amiről nincsen tudomásunk, ami tudatunk másik, ellentétes oldaláról származik. Abból az énünkből, ami közös azzal, amit szüleink, nagyszüleink és felmenőink hosszú sora hordozott. Amit ők erről tudtak, az, amit mi is tudhatunk, helyesebben tudhatnánk, csak az mélyen el van rejtve énünk másik oldalán.

A történet főhősének családnevére már nem emlékszem. Pincér volt Máramarosszigeten. Magának élő, álmodozó embernek ismertem. Nem barátkozott, nem is beszélgetett senkivel. Olyan ember benyomását keltette, aki nem biztos önmagában, keresi önmagát és keresi helyét a világban. Volt felesége, de nem élt jó házasságban, lehettek gyerekei is, de ők is távol állhattak tőle lelkileg – már amennyiben voltak gyerekei.

1944 májusában különös dolog történt egy faluban Máramarossziget mellett. Egy ukrán asszony egyedül élt faluszéli házában család és férj nélkül. Arra ébredt, hogy gyereksírást hall ablaka alatt. Milyen különös éjjel, a kutyája nem ugatott, pedig mérges, bizalmatlan lélek volt. De a gyerek csak sírt, ott volt, enni kért és azt, hogy tegyék tisztába. Ez a megkeseredett, beteges asszony megijedt, a sok baja mellett már csak ez kellett neki. Iskolázatlan és babonás természete a gyerekben I-ten ajándékát látta. Etette, gondozta, mint sajátját egy éven át. Senki nem tudott róla, nem tudhatott róla, mert megszerette és félt, hogy elveszik tőle. 

Egészsége egyre romlott, közel érezte már a véget, ezért felkeresett egy falubéli asszonyt – történetesen egy magyar nőt –, akivel titkát megoszthatta. Közös bennük alig volt. Nem egy nyelvet beszéltek, nem egy vallást gyakoroltak, ő szegény volt, a magyar asszony jómódú. Nagy kertje volt, szőlője és szilvája. Elég sokat hozott a konyhára bor és pálinka formájában. Talán annyi volt bennük a közös, hogy mindketten magányosak voltak, a gyerek pedig mindkettőjüknek az öröm forrását jelentette. Az ukrán asszony átvitte és rábízta a gyereket az ötvenes éveit taposó asszonyra, majd rövidesen meg is halt. 

Az új anya tudatosabb volt, a gyerek nem lehet név és bejelentett adatok nélkül. Nem tudott semmit róla, mint ahogy senki más se tudhatott, legfeljebb azt, hogy egy megesett lányanya gyermeke. Abban az időben szégyen volt egy megesett lány, nagy szégyen. Egy megesett zsidó lány még nagyobb szégyen. Akkoriban sokat suttogtak a zsidókról. Valami történni fog, rossz hírek terjedtek Németországból. A zsidók féltek, bár az oroszok annyira közel voltak, hogy már hallani vélték az ágyúk hangját.

Az asszony bejelentette a gyereket sajátjának, annak rendje és módja szerint megkereszteltette és a Bokros vagy Boros István nevet adta neki apja emlékére.

A gyerek növekedett. Beteges és vézna gyerek volt. „Talált gyerek”, tudták róla, és az anya biztosan „kötötte” magát, hogy ne látszódjon szégyene. De hát hol volt már az igazi anya?

A suttogás igaznak bizonyult. A zsidókat összeszedték, mint kóbor kutyákat és elvitték Auschwitzba. Talán az anya is odalett. Ki tudhatta, mi lett vele? Elfelejtették, amint a zsidókat is elfelejtették, hogy valaha voltak is zsidók a környéken!

Ami ezután történt, az furcsa, különös és megmagyarázhatatlan. A gyerek súlyos beteg lett. Halálán volt, mert az agyhártyagyulladás abban az időben halálos kórnak számított. Lemondtak róla. A szegény asszony, aki saját fiaként szerette és nevelte, már temetésre gondolt. A gyerek haldoklott, lázálmában vergődött és hangosan kiabált. Olyan nyelven, amit az asszony addig még nem is hallott. Áthívta hát a falu másik végéből a deportálásból visszatért zsidó nőt, akiről furcsákat beszéltek. Volt is „különös” benne, de hogy javasasszony, szemmel verő, gondolatolvasó, átokhozó és elhárító lett volna, az túlzás.

Eljött és megnézte a gyermeket. Sajnálta szegényt, sok ilyen szenvedő testet látott már keserves sorsa alatt. A gyermek merő víz volt. Vergődött ágyán, és megint beszélni kezdett. A zsidó asszony hallgatta, hallgatta, s rémület ült ki arcára. Eltakarta szemeit: „Sema Jiszrael! Ribojnoj sel ojlom! Egek ura, világ teremtője, ez a gyerek héberül beszél! Zsoltárszövegeket mormol folyékonyan, egészségéért könyörög!”

Összeszaladt a falu. A zsidó asszony meg sem állt a szigeti hitközségig. A zsidók féltek is, meg tanácstalanok is voltak. Mi legyen? Annyit vállaltak, hogy hozzájárulnak a fiú temetéséhez. Mit tehettek mást? Senki sem emlékezett a megesett lányról, titkos szülésről, elhagyott gyerekről.

Csoda történt! Újabb csoda! A gyerek meggyógyult. Kezdett a zsidókhoz járni, valami megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett irántuk. Szigetre költözött. A zsidók eltartották, nevelték, iskolázták. Ott lakott a hitközség irodájában. A keresztények zsidónak nézték, a zsidók meg… ki tudja, minek.

A '70-es években új szelek fújtak. A hitközség megerősödött. Új elnök lett, Klein Oszkár. Lett újra kóser vágás. Lett konyha is a szegény zsidók számára. De zsidó már alig volt, így kaptak ebédet a nem zsidók is. A Joint pénze másokon is segített.Klein Oszkárnak volt egy fia. A Bukaresti Külkereskedelmi Fakultás hallgatója volt. Nehéz idők voltak, az ország határai zárva voltak. A Ceaușescu vezette bizalmatlanság senkit nem engedett se be, se ki az országból. Az egyetem mégis ki tudott küldeni néhány diákot tanulmányútra Ausztriába. 

Hihetetlennek tűnt az utazás, mint az is, hogy az elnök fia is a csoportba került. Nehéz idők voltak, az ország határai zárva! Úgyhogy a kiengedett csoport, úgy ahogy volt, ott is maradt, politikai menedékjogot kértek és kaptak. Klein Iván Amerikába került és felkeresett egy rabbit New Yorkban, hogy segítsen neki talpra állni. Egy ottani rabbi és közössége összedugták a fejüket az érdekében. Külkereskedő ugyan nem lett belőle, de segítségükkel New Yorkban egy jó helyen nyithatott egy szőrmekereskedést.

 Évek múlva történetünk főhőse a szigeti elnök fián keresztül levelet küldött a new yorki rabbinak. A levél kérés volt, egy hirdetés, amelyhez egy fényképet csatoltak. A hirdetés így hangzott: 

„1944 május elején Máramarossziget mellett egy kis faluban  egy gyereket hagytak egy kosárban. A gyermek édesanyja zsidó lehetett. A fiú él és keresi Édesanyját.”

A New York-i rabbi megkapta a levelet a hirdetéssel. Olvasta a levelet, a hirdetést, nézte a fényképet. Nem tudta, mit is tegyen, hogy is fogjon hozzá. Tépelődött: „Egek ura! Mi minden történhetett teremtményeiddel? Ott volt Auschwitz és most ez is? Hogy lehetett mindez? Hogyan eshetett meg szegény népeddel ekkora tragédia?”

Kopogtak az ajtón. Egy közösségi tag kért a rabbitól meghallgatást. A rabbi letette a fényképet és hívatta az asszonyt. Az bejött, leült. A rabbi szólalt meg először: „Tudom asszonyom, hogy szegény férje a múlt héten eltávozott közülünk. Nagyon sajnálom, együttérzek önnel. Jó zsidó volt!”

Az asszony megtörölte szemeit, s mint akiből felfakad valami nagy seb, azt mondta: „Köszönöm, rabbi! Köszönöm, de nem ezért jöttem. Szörnyű bűn nyomja a lelkemet hosszú, hosszú keserves ideje. Szigeten laktunk szüleimmel. Sziget mellett egy faluba küldtek nagyanyámhoz. Az orvosok tanácsolták. Baj volt a tüdőmmel és a jó levegő miatt javasolták, hogy menjek a hegyek közé. Fiatal voltam, még gyerek és…. terhes lettem egy nem zsidó fiútól. Nagyon féltem. Titkoltam, vékony voltam és senki nem vette észre rajtam, hogy gyereket várok. Aztán megszületett szegény. Milyen szégyen szegény szüleimnek. Féltem! Tanácstalanságomban, mint egy eszement, kosárba tettem és otthagytam egy ukrán asszony ablaka alatt. Szörnyű bűn! Néhány hét múlva deportáltak minket. Auschwitzba vittek. Mindenki meghalt, csak én maradtam. Franciaországba kerültem, majd Amerikába. Férjhez mentem, nem voltak gyermekeink. Ez volt a büntetésem! Rabbi, nem tudom tovább hordozni terhem! Érzem, hogy belehalok. Rabbi, segítsen megtalálni, hátha él még a fiam!”

A rabbi nem nézett az asszonyra. Átérezte gyötrődését, szomorúságát. Ő is szomorú lett. Hogy lehet egy ilyen tragédiának megnyugtató vége? Zsidó sorsok. Zsidó életek. Aztán nagyon lassan megfordította a fényképet és az asszony elé tolta. „Asszonyom, ez itt az ön fia.”

Hamarosan István találkozott anyjával. Amerikába költözött családjával. Az egész szigeti zsidó közösség kísérte az állomásra. Nem tudni, mi lett vele. Nem jött hír felőle. Nem jött látogatóba Szigetre. Vajon rátaláltak egymásra anyjával? Megbékéltek azzal, ami és ahogy történt? Elszámoltak egymással? A kérdések megválaszolatlanul maradtak. Ez volt a sorsuk, életük. Zsidó sorsok! Zsidó életek! Oj! Ribojnoj sel ojlom! 

A MEGROMLOTT VILÁG

 נֹחַ--נֹחַ אִישׁ צַדִּיק תָּמִים הָיָה, בְּדֹרֹתָיו:  אֶת-הָאֱלֹהִים, הִתְהַלֶּךְ-נֹחַ.”…Noé igaz, jámbor férfiú volt a maga nemzedékében, Noé I-tennel járt.” (I.M. 6/9.)

Noéról (נֹחַ) már születésekor kiderült küldetése. Apja, Lemech azt mondta fiával, Noéval kapcsolatban: זֶה יְנַחֲמֵנוּ מִמַּעֲשֵׂנוּ, וּמֵעִצְּבוֹן יָדֵינוּ, מִן-הָאֲדָמָה „Ez hoz számunkra pihenést munkánkban és kezünk fáradalmában a földön” (I.M. 5/29).  יְנַחֲמֵנוּ szó jelentése: „pihenést hozó”, de úgy is fordítható, hogy „vigasztal minket”. Felmerül a kérdés: Lemech miért a Noé (Noách) „pihenés” nevet adta fiának, miért nem Menáchem nevet, ami „vigasztalót” jelent?

Rási szerint Noé volt az első, aki olyan eszközöket tudott készíteni, melyek segítségével megművelhetővé tette a földet, amit I-ten átokkal sújtott Ádám miatt: אֲרוּרָה הָאֲדָמָה, בַּעֲבוּרֶךָ, בְּעִצָּבוֹן תֹּאכְלֶנָּה, כֹּל יְמֵי חַיֶּיךָ „átkozott legyen a föld miattad, fáradalommal egyél belőle életed minden napján át” (I.M. 3/17). 

Bölcseink szerint az átok csak az első emberre, Ádámra volt érvényes. Noé, aki 126 évvel Ádám halála utána született, felüdülést jelenthetett volna az emberiségnek jámborsága által. Viszont...וַתִּשָּׁחֵת הָאָרֶץ, לִפְנֵי הָאֱלֹהִים; וַתִּמָּלֵא הָאָרֶץ, חָמָס  „ … a föld megromlott I-ten előtt, megtelt a föld erőszakkal.” (I.M. 6/11.)

Noé korának voltaképpen megkülönböztetett kivétele volt. Kakukktojás egy erőszakos világban.  Igazi „Nagyság” I-en szemében. Nem lett volna helyesebb, ha a Tóra azt írja róla, hogy „nagy” ( גדול ) volt nemzedékében?

A „lublini látót”, Jákob Jichák rabbit megkérdezték tanítványai: ki a jelentősebb I-en szemében? A  jámbor ember ( אִישׁ צַדִּיק ) vagy a nagy (  גדול אִישׁ ) ember?  

A rabbi így válaszolt tanítványainak: „Gondoljatok arra, hogyan szokta az ember a kenyérre elmondani az áldást abban az esetben, ha két olyan kenyér van előtte, mely közül az egyik nagy, de nem teljes, mert egy darabot már levágtak belőle, a másik kicsi, de még egész és ép. Melyikre kell vagy lehet áldást mondani? Senkinek sem jutna eszébe a már megkezdett kenyérre áldást mondani! A Háláchá kimondja, hogy a kicsi, de „sértetlen” kenyeret illeti az áldás. Ebből tanulható, hogy a jámborság (a lelki értelemben vett teljesség) fontosabb, mint a nagyság….”

Mit jelent a „megromlott a föld”( וַתִּשָּׁחֵת הָאָרֶץ) ?

Abba Umna, Izrael nagy orvosa meghalt. Gyermekei árván maradtak, felesége pedig özvegyen és szegényen. Kis telkük volt a város szélén. Gyógyfüveket termesztettek. Azt gyűjtötték Izrael betegeinek. Abból éltek csendesen és szerényen. 

Kahana, a sánta, aki régi ellensége és irigye volt a családnak, megsokallta a tiszteletet és szeretetet, melyben az özvegy és az árvák részesültek. Elhatározta, hogy kiűzi őket a városból és ő maga fog gyógyfüveket termeszteni. Azt akarta, hogy a betegek az ő nevét emlegessék hálával. Kahana körbejárta a várost és lázítani kezdte a lakosságot Abba Umna családja ellen. Így szólt mindenkihez: „Adakozzatok, hogy szebb és jobb gyógyfüvet termeszthessek nektek! Adakozzatok, hogy tőkét gyűjthessek, hogy megvehessem a telket az özvegytől és árváitól”.

Abba Umna legkisebb fia elment rabbi Joszéfhoz, könnyes szemmel elmesélte, hogyan készül Kahana támadást intézni ellenük. A mester végighallgatta panaszát, majd így szólt: 

„וָה, שֹׁמֵר אֶת-גֵּרִים--יָתוֹם וְאַלְמָנָה יְעוֹדֵד;    וְדֶרֶךְ רְשָׁעִים יְעַוֵּת. „Az Ö-való vigyáz az idegenekre, biztatja az árvát és az özvegyet, a gonoszok útját pedig elállja!” (146 zsolt.). Ne féljetek, Izrael orvosának özvegye és árvái. Hadd gyűjtsön a gonosz kincseket ellenetek. Meglátjátok majd, tulajdonképpen nektek gyűjt.

Amikor Kahana azt hitte, elég nagy kincset gyűjtött össze, hogy a család ellen használja fel, egy reggel halva találták ágyában. Éjszaka agyvérzés ölte meg. A város úgy döntött, hogy a nagy rakás aranyat, amit Kahana ágya alatt találtak, Abba Umna özvegyének és árváinak adják!  

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek