Alkat és küldetés: mire használjuk az életünket? – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma este 20 óra 19 perckor köszönt be, a királynő holnap este 21 óra 39 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt a honlapunk, a Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából ezen a héten a NÁSZÓ hetiszakaszt olvassuk. Mindenkinek jó szombatot kívánunk!

A hetiszakasz egyik legismertebb része a názir fogadalmának bemutatása. 

Izrael közösségében bárki megteheti, hogy megfogadja, tartózkodik a bortól, részegítő italoktól, nem érintkezik a halottakkal, nem vágja le a haját egyetlen éven át. Miért jó, ha jó így tenni, miért egy év a fogadalom ideje és ki volt a leghíresebb és legtovább názirkodó názir a világon?

Azt a tórai parancsot, hogy a názir fogadalma leteltén, amikor visszatér a hétköznapi életbe, bűnáldozatot kell, hogy bemutasson, a hagyomány különbözőképpen értelmezi, két egymással ellentétes felfogás dominálja a vonatkozó kommentárokat. Az egyik szerint, erre már áldott emlékű bölcseink is utalnak a Talmudban, az élet Isten ajándéka, megvonni magunktól áldásait és direkt rosszabbul érezni magunkat bűn valójában és aki mégis így dönt, bűnt követ el vele, ezért bűnös önmegtagadása lejártakor vétekáldozatot kell bemutatnia jóvátételként.

A Rámbán, a spanyol aranykor végének nagy misztikus kommentátora szerint éppen fordítva állnak dolgok igazából. Azért kell bemutatnia a vétekáldozatot a leszerelő názirnak, mert elhagyja most fogadalmát, az életszentség közeléből visszalép a hétköznapok életformájába.

Esetleg úgy finomítható szintetizálható a két magyarázat, hogy az önmegtagadás egyfelől helyes alkalomadtán azért, mert segít lemondani arról, hogy birtokoljunk, hogy az életet üres és tét nélküli szórakozásként lássuk és elpazaroljuk, ugyanakkor kockázatos is, mert minden önmegtagadás betegít.

Volt egy názir, aki nem saját maga tett fogadalmat Istennek, hanem Isten hívta őt el a születése előtt. 

Ezért aztán egész életében názirként kellett szolgálnia Istent. Sámson, akinek édesanyja, mint oly sokan a héber Bibliában, nem esett teherbe, ajándékba kapta Istentől fiát, akit azért küldött, hogy megszabadítsa a népet a filiszteus fenyegetéstől. Hogy vezető legyen, a bírák egyike. És ezért nem vághatta le soha az ő haját senki, azért volt abban az ereje, mert valamilyen furcsa, más által kijelölt názir volt örök életére.

De lehet-e olyan elhívásunk, amely független a választásunktól. 

Lehet-e nem saját elhatározásból egész életünkkel Istent szolgálni? Ha Sámsont éppen a filiszteus nők vonzották igazán, ha hajlamai, vonzalmai éppen ellentétesek voltak a feladatával, amelyet nem maga választott, lehetett-e élete más, mint kudarcos és boldogtalan is? Lehetett-e önmaga? Mi az igazi önmagunk? A feladatunk vagy a vonzalmaink? Az elhívásunk vagy az alkatunk, a késztetéseink?

Sámson nem szabadította meg népét a filiszteusoktól, noha eredményesen harcolt ellenük, de nem vált népe vezetőjévé, csak félelmetes erejű harcossá. Harcos volt, nem hadvezér, nem államférfi. Boldogtalan, meghasonlott harcos. Akinek nem volt szabad azt tennie, amit szeretett volna, azokat szeretnie, akiket szeretett. Aki az ellenkezőjére volt kijelölve annak, amit igazán jól és lelkesen tenni tudott volna és szeretett volna.

Sámson történetének is legalább két, egymásnak látszólag ellentmondó tanulsága van. Az egyik szerint van úgy, hogy feladatunk, elhívásunk, dolgunk a világban átmenetileg késztetéseink, hajlamaink ellen van, hogy nem azt kell csinálnunk, amiben igazán jók vagyunk. De az is fontos olvasói tapasztalat lehet Sámson története ismerőinek, a napnyugat civilizációjának, hogy egy életen át nem mehetünk szembe a saját alkatunkkal és vonzalmainkkal, meg kell találnunk azt a célt az életünknek, azokat a célokat, amelyek nem idegenek a habitusunktól, a karakterünktől, mert a szakadatlan önfeláldozás elsősorban frusztrációt produkál, a boldogtalanságot növeli a világban. Úgy kell dolgoznunk másokért, hogy mi is boldogok legyünk közben, mert az ember másokért él és ha jól csinálja, akkor ez az, ami igazán boldoggá teszi, szerencsére.

Békés szombatot kívánunk!

Vári György írása