Kol Nidré óráján
szerte a világon, minden földrészen összegyűlnek a valláshoz kötődő
hittestvérek. Közösen, együttesen fohászkodunk az Egek Urához, hogy bocsássa
meg az ellene, és embertársaink ellen elkövetett bűneinket, és hisszük, hogy
megszólal a magasságokból a Mindenható szava száláchti kidvárechá, azaz
megbocsátok néktek, ahogy ígértem. A több mint egy évszázad viharos,
megpróbáltatásokkal teli történelméből emelek ki hármat.
Az első ünnep.
1944, a második világháború talán legszörnyűbb esztendeje. Távol a hontól, munkaszolgálatban, egy viszonylag fiatalokból álló század eljut egészen a Don partjáig, és ott a mintegy kétszáz ember a csillagos ég felé néz és imádkozik. Van közöttük egy, aki gyönyörűen tudja a Kol Nidrét. Nem más ő, mint az érsekújvári főkántor fia. Miközben csapattársai a mélyben ássák a gödröt, a kántor a magasságok felé énekel Kol Nidré veeszoré… Mindenható Istenünk nézz le reánk!
Mindenki meghalt, aki akkor ott volt a Don kanyarban ezen a Kol Nidrén, egyetlen ember maradt csak meg, a hírmondó. (1) Hitte, hogy lesz holnap, holnapután, s talán felmerült valahol legbelül, hogy évtizedek múlva is lesz, aki emlékezik azokra, akik ottmaradtak, akik csendben hallgatták az érsekújvári kántor fiának imáját a puskaporos levegőben. Akkor még nem tudta sem ő, sem a többiek, hogy hat millióan nem jönnek vissza, hatszázezer magyarországi zsidó nem tér haza. A magasságok felé, Isten felé nézünk, és azt mondjuk Kol Nidré veeszoré, azoknak az emlékére, akik nem jöttek vissza a Don folyótól. Összejövünk minden esztendőben és e csendes fohásszal érettük is imádkozunk.
Az első Kol Nidré apáink története.
A második Jom Kipur már a saját generációmé. Az időpont 1973, pont ötven évvel ezelőtt. Gyönyörű évnek tűnt. Álomszép volt az ősz, tele fénnyel, napsugárral, és akkor ott a Tisza partján a fiatal szegedi rabbi imádkozott Istenhez és elmondta a Kol Nidré imát azzal, hogy talán Jom Kipurkor meghallgattatik az imádság és békénk lesz nekünk is és a bolygó minden egyes zsidójának. A világon mindenütt nyugalomért, csendért, békéért fohászkodtunk, azokért a fogalmakért, melyek számunkra a legdrágábbak. S nem kellett hozzá tizenkét óra, hogy a Löw által megálmodott és a Baumhorn Lipót által megépített gyönyörű zsinagóga tele legyen zsivajjal.
Zsongott a templom.
A rabbi a Löwök szószékén állt és nem értett semmit. Nem tudta mi ez a zaj Jom Kipurkor, amikor áhítattal, csendben imádkozunk. Majd a sámesz bácsi halkan a fülembe súgott egy mondatot, amit nem akartam elhinni.
Egyiptom megtámadta Izraelt!
Elfoglalták a Bár Lév vonalat (2), s úgy néz ki, hogy Izrael vesztésre áll. Így gondolta a samesz bácsi. Joga volt ezt hinni, ő ugyanis megjárta Auschwitzot, majd az 50-es években ki is telepítették. Szinte felfogni nem lehetett. Kitört a háború. Gyengülő, dadogó szavakkal mondtam az imádságot: Uram, mentsd meg a mi népünket, mentsd meg Izraelt!
S imádkoztunk valamennyien a Biblia nyelvén, héberül nem mindig értve a betűk üzenetét, de átérezve annak lényegét. Majd este, az ünnep kimenetele után kinyitva a rádiót hallottuk, hogy Izrael szerte Jom Kipurkor megfújták a sófárt.
Jom Kipurkor nem szoktak sófárt fújni…
Vallásosok és vallástalanok kijöttek a templomokból, és mentek, hogy védjék az országot. Több mint háromezer zsidó fiatalember esett el… Az utólagos statisztikákból megtudtuk, nyolcvan százalékuk soá túlélők gyermeke. Több mint háromezer ember, több mint háromezer lélek, több mint háromezer álom, háromezer család, és vajon hány meg nem született gyermek?
De Izraelt nem lehetett elpusztítani.
Izrael él, vagy ahogy eleink mondották, ám Jiszráél cháj, Izrael népe él.
A harmadik Jom Kipur, a harmadik történetem tulajdonképpen családi. Megkérdezhetném mindannyiatokat, mit jelent nektek a Kol Nidré. Emlékeztek otthon, családi körben, amikor még mindenki együtt volt, még érintetlen volt a család, nem szólt bele történelem, nem szólt bele politika, alig fértünk el az asztalnál.
Családjaink egy része szerte a világban, és egy része itt. Ám a távolság ilyenkor fájdalmas. Fogjuk egymás kezét a szó szimbolikus értelmében. Azokét, akik velünk lehetnének és azokét is, akiket már elszólított az isteni akarat. Ilyenkor, Kol Nidré estéjén mindannyian együtt vagyunk.
Egy kép rajzolódik ki előttem.
M. Gottlieb: Jom Kipur, Tel Aviv Múzeum
Egy festmény. A 19. század utolsó harmadában, Lengyelországban élt egy nagyon tehetséges festő. Nem nagyon ismerik, bár a modernkori művészet egyik kiemelkedő alkotója. A Tel-Aviv Múzeumba lépve, az aulától nem messze látható az ő monumentális 4x2 méteres Jom Kipur című olajfestménye. A kompozició alkotója Maurice Gottlieb. (3) Nem volt harminc éves, mikor meghalt. Lefestette azt a kis lengyel falucskát, s benne azt a stibelet, ahonnan származott. Nők és férfiak, barázdált arcú öregek, csintalan kisgyermekek. Lent férfiak és fent nők. Mindenütt áhítat, s az arcokon megrendültség. Középen magas korú, nagyszakállú aggastyán, a rabbi, ahogy Gottlieb ábrázolja, aki öleléssel, szorítja magához a Tórát, a mi legszentebb könyvünket, amely a zsidóság legszentebb irata, amelyben hitünk, Istenbe vetett alázatunk, szeretetünk foglaltatik. Valamint az a szerénység, az a jóság, amellyel minden zsidó és nem zsidó embernek rendelkeznie kell, az empátia, a megértés képessége, a kimondott szó felelőssége. Mert a szó életet adhat, erőt kölcsönöz, de a szó gyűlöletet is kelthet, szídhat, lázíthat, pánikot kelthet, félelmet okozhat.
Mi, zsidó emberek, rabbik és civilek, kohaniták, leviták és izraeliták évezredek óta szorosan fogjuk a Tórát, hitünk forrását a szó átvitt értelmében, bizonyítva önmagunknak és a külvilágnak, hogy a Tóra és Izrael elválaszthatatlan. A hit és a zsidóság összeforrt, egységet alkot, egyik a másiknak a feltétele. A hit a mi jövőnk.
Őseink hite a jövő reménysége.
Erre neveljük gyermekeinket, unokáinkat, a gondjainkra bízottakat, így formáljuk embertársainkat. Hogy legyen bennük felelősség, s ne legyen félelem az emberi lelkekben, hogy szeretet, nyugalom, megbékélés, alázat, egy szóval hit legyen a sokat szenvedett ember osztályrésze. Jom Kipurkor és az év összes többi napján:
A zsinagógai újév második reggelén elhangzó pijjut költője: Simon ben Jichák Abun. Annyit tudunk róla, hogy i.sz. 1000 táján Németországban, Mainzban működött. Költeményének egyik legfontosabb mondanivalója: (4)
„Gyülekezeted sokasága küldött Elébed, fordítsd hát Feléd szívüket és Te figyelj rájuk!”
A költő a közösségre hivatkozik. Tudja, hogy mindent a Mindenható irányít, sz ember szívét is. Ha Hozzá fordulunk, a viszonzást reméljük.
A költemény utolsó két szakaszát idézzük:
Adj erőt, óh Uram, hitet, reménységet,
Hogy hirdetni tudjam szentséges igédet.
Segíts meg immár.
Itt állok előtted. Hívők sokasága
Az imádság elé lelküket kitárva
Kegyelmedre vár.
Adj erőt Uram, jaj mert erőnk lankad,
Az égi forrásból hulljon ránk irgalmad
Csodatevő kincse.
Trónod magasából halljad könyörgésünk.
És a mi esdeklő bús népünk
Áldd meg mindörökre.
Kívánok Izrael egészének békés, boldog új zsidó esztendőt és jó pecsétet.
JEGYZETEK:
1.) 2001-ben interjút
készítettek vele. Lásd: https://www.centropa.org/hu/biography/deutsch-dezso Dezső bácsi, drága barátunk röviddel 100.
születésnapja előtt hunyt el. Zichrono livráchá!
2.) 1967-es Hat napos háború után Izrael egységes
védelmi vonalat alakított ki, amelyet Bar Lév vonalnak neveztek.
3.) Maurice Gottlieb lengyel-zsidó festő (1856-1879).
Kitűnő monográfia jelent meg róla: Necháma Gorlenik, Bidmij jámáv, Morici
Gotlieb, Tel Aviv, 1991.
4.) Ezt a liturgiai
költemény, pijjutot, Mint koldus az ajtón…címmel Munkácsi Noémi
fordította le .Lásd: Kármán György: A „Hineni heoni mimáász..” A cházán
nagyünnepi, egyéni könyörgéseinek dallamvilága. in.file:///C:/Users/schon/Desktop/ORZSE%20ALL/resp/karman-hineni-debr2006.htm
