Kácsor Zsolt: Doktor Moll választás előtt

Ha kissé későn is, de Doktor Moll rájött arra, hogy ha rögtön a legrosszabbat feltételezi az emberekről, akkor végül mindig kellemesen csalódik, hiszen egy ismeretlen ember sohasem bizonyul annyira nagyon rossznak, amennyire előre feltételezte róla,

mindig kiderül, hogy az emberekben van valami jó, még ha csipetnyi is, de ezzel óvatosnak kell lenni, nem szabad egy csipetnyi jót sem feltételezni az emberről, különben elbízzuk magunkat, sőt, az a leghelyesebb, ha a tanulást magunkon kezdjük, vagyis Doktor Moll a föntiek folyományaként rájött arra is, hogy ha saját magáról is eleve a legrosszabbat feltételezi, akkor saját magában is kisebbet csalódik, 

ami amúgy garantált, 

mármint a csalódás, hiszen doktor Moll igyekszik magasra tenni a mércét saját maga előtt, s közben nem feledkezik meg arról a sajnálatos tapasztalatáról,  hogy a hétköznapi morál nem más, csak szégyenérzet, a mindennapi igazságérzet pedig nem több puszta önzésnél, sajnálom, de ez az igazság, dünnyögi doktor Moll, amikor újabb és újabb, alapvetően jónak hitt emberekről derül ki számára, hogy a lelkük mélyén

hazug képmutatók, kedveskedő gonoszok,

akik jó modorral leplezik a belső bűnt, ő maga persze igyekszik saját magával szemben is kemény ítéletet mondani, s egy-egy társas interakció során nem egyszer figyelmezteti magát, hogy vegyen vissza a kedvességből és a jó modorból, mert a végén még azt hiszik róla, hogy ő alapvetően nem hazug képmutató és nem egy kedveskedő gonosz, mint a többi pár milliárd ezen a bolygón, s ha most megkérdezik maguktól, hogy doktor Moll miért lamentál ezen, hát akkor elárulja, hogy hetek óta foglalkoztatja a rabbi egyik dróséja a Bét Sálomból, amelyben az hangzott el, hogy minden emberben

van egy picike isteni rész,

na, ez az, amit doktor Moll nem képes felfogni ésszel, hát hogyan lehet picike isteni rész azokban, akik ártatlan emberek életére törnek, hát hogyan lehet picike isteni rész azokban, akik ártatlan gyerekeket, nőket és öregeket terelnek vágóhídra, hiszen az mégsem lehetséges, hogy ezeket az embereket valamiféle isteni üdvtörténet elemeként pusztították el, vagy ha mégis, akkor érvénybe lép doktor Moll azon meglátása, hogy a hétköznapi morál tényleg nem más, csak szégyenérzet, a mindennapi igazságérzet pedig valóban nem több puszta önzésnél, ami pedig a bennünk ragyogó, picinyke isteni részt illeti, erről alighanem

meg kellene kérdezni a rabbit,

miképpen arról is, hogy ha tálcán kínálják az embernek a választás lehetőségét, akkor ez voltaképpen valódi választási lehetőséget jelent-e, doktor Moll kételkedik ebben, ő azt gondolja, hogy a választás mint olyan csak akkor volna szabad, ha nem csak a tálcán kínált lehetőségeket, hanem

magát a tálcát is

el lehetne utasítani, de ez egyelőre sajnos lehetetlen,  így az ember kénytelen belátni, hogy a szabadságnak is megvannak ugyanazon rácsai, mint a rabságnak, s még ha kissé nagyobbnak és tágasabbnak is tűnik, a szabadság is csak egy ketrec, legalábbis ezt gondolja doktor Moll most, amikor éppen kezd depresszióba esni a nagy választás előtt.