Kácsor Zsolt: Doktor Moll és az álarcok maszkjai

Doktor Moll az elmúlt pár hónapban nem járhatott a megszokott zsidó közösségbe, mert a megszokott zsidó közösség voltaképpen el lett tiltva saját magától, a hetekig tartó kényszerű személyi megvonás ideje alatt doktor Mollnak tehát volt ideje elgondolkodnia azokon, akikkel egy zsinagógába jár, mindenkit igyekezett sorra venni, és azon tűnődött, hogy kihez milyen érzelmi kapocs fűzi, s egészen meglepő dologra jött rá,

de mielőtt elárulnánk, hogy mire jött rá Doktor Moll, előtte azt kell tisztázni, hogy az ember nem mindenkit kedvelhet a saját közösségében sem, ez természetes dolog, vannak olyanok, akik ránézésre ellenszenvesek, 

és a továbbiakban is annak bizonyulnak, 

róluk a gyakorlati tapasztalat is azt mutatja, hogy kibírhatatlan, idegesítő, fárasztó és elviselhetetlen alakok, sőt, vannak olyanok is, akik első ránézésre roppant kedvesek és szeretetreméltók, róluk tehát csak később derül ki, hogy ugyanolyan kibírhatatlan, idegesítő, fárasztó és elviselhetetlen emberek, mint azok a társaik, akik már első pillantásra ilyenek voltak, 

és ezen a ponton

Doktor Mollnak be kell vallania, hogy depresszív pillanataiban természetesen ő is kibírhatatlan, idegesítő, fárasztó és elviselhetetlen ember, ebben a minőségében szabadon áll bárki rendelkezésére a közösség tagjai közül, szóval Doktor Moll az elmúlt hetekben, amikor iszonyúan hiányzott neki a többiek személyes jelenléte, a közösség együttléte és az együttlét okozta öröm, akkor 

sorra vette azokat, 

akikkel egy zsinagógába jár, és igyekezett mindenkivel kapcsolatban alaposan végiggondolni, hogy mit gondol róla, és ez idő alatt nem csak a többiekről tudott meg valami újat, hanem saját magáról is, ugyanis rá kellett jönnie, hogy a közösség tagjairól ő nem is annyira gondol, hanem inkább érez valamit, márpedig az érzelem forrása messze van a gondolat gyökerétől, az érzelem a szívhez van közelebb, a gondolat pedig, jó esetben, a fejhez, talán ez az oka annak, hogy minél messzebb kerülünk a testünkben a szívünktől, annál hűvösebb fejjel tudunk a többiekre gondolni, 

de visszatérve 

a közösség szeretett tagjaihoz, doktor Moll azon morfondírozott, hogy miért morfondírozik ő olyan emberekről, akik valószínűleg soha nem morfondíroztak róla, minél tovább morfondírozott róluk, 

egyre jobban megszerette őket, 

talán a hiányuk tette ezt, s egyre inkább tünedeztek el a doktor Moll által korábban rájuk pakolt ítéletek maskarái, kezdtek eltűnni róluk azok a láthatatlan maszkok, amelyeket Doktor Moll erőltetett rájuk, és ott álltak ezek az emberek végül a maguk szeretetre méltó, egyszerű emberségükben, és akkor doktor Moll nevetni kezdett, 

saját magán kezdett nevetni, 

mert ekkor jutott eszébe, hogy éppen akkor fosztotta meg zsinagógabéli társait a személyre szabott, biztonságos álarcuktól, amikor a legnagyobb szükségük lenne rá, a járvány alatt hordott maszkjuk alatt ugyanis van még egy maszk, amit soha nem tudnak levetni, és ami folyamatosan változik, alakul és fejlődik, amit néha örömmel mutogatnak, máskor pedig szégyellnek, miképpen doktor Moll a saját álarcát, amit az elmúlt pár percben azért húzott le egy pillanatra, hogy mindenki belásson mögéje és magára ismerjen, akár a tükörben.

(Íródott Tikun Lél Sávuot alkalmára a Bét Sálom zsinagóga szeretett közösségének.)