Dési János: Kárpátaljai emlékek

Az elmúlt években kollégáimmal (Noemi Szekely-Popescu, Vákiv Marietta, Kriza Bori, Dmytro Tuzhanskyi) sok tucat interjút készítettünk Kárpátalján a zsidó-magyar-ukrán együttélésről. Most, hogy a vírushelyzet miatt nem utazhattunk, nekiálltunk földolgozni az anyagot. Kárpátalja változatos történelme (Magyarország-Csehszlovákia-Szovjetunió-Ukrajna – hogy csak az impériumváltásokat említsük) változatos emberi sorsokat jelent.

A háború előtt a magyar-zsidó-ruszin közösségek viszonylag jól elvoltak egymással: szigorúan kialakult társadalmi munkamegosztásban, szerepek szerint, élesen elkülönülve, mégis együtt. (Arra a kérdésünkre, meghívták-e zsidó ismerőseiket a rendszeres házi bálokba, interjúalanyainktól határozott nem volt a válasz. Arra, hogy tudnak-e vegyesházasságról, elnéző mosoly, vagy legyintés.)

A magyarok az anyaállamhoz való visszatérést nagy örömként élték meg, amit általában komoly csalódás követett. Ennek oka részben a háborús állapotok miatti rosszabb helyzet – a falusi környezetben nem említették a demokratikus jogok szűkülését, amelyet városi interjúink során viszont veszteségként igen. Csehszlovákia demokratikus jogállam volt – Magyarországhoz visszatérve többen érezték a saját bőrükön, mit jelent ennek elvesztése. 

A gyorsan változó hatalom – a magyar után a csehszlovák majd újra a magyar, a keleti oldalon egy időre az ukrán, aztán a szovjet – különösen nehézzé tette az igazodást. Az újabb és újabb hatalmi viszonyok új és új ellentéteket okoztak az itt élők között.

K. Miklós (Terebes) felidézte, hogy a rövid életű ukrán hatalom idején az ukránok felvonultak a faluban és azt kiáltozták „Ki a zsidókkal! Ki a csehekkel! Ki a magyarokkal!”

Cs. Mária úgy emlékszik, a magyarok a ruszinokkal jó viszonyban maradtak, ruszin testvéreinknek nevezték őket. (A ruszinok erre a jó kapcsolatra kevésbé emlékeztek az eddigi interjúinkban.) Többször előfordult, hogy az augusztus 20-i ünnepségekre felvittek gyerekeket Budapestre, gyakran ruszinokat is. Ám zsidó fiatalok sosem vehettek részt ezekben és a hasonló programokban.

A Szovjetunióhoz csatolás után a zsidók után a magyarok is – akik kevés kivételtől eltekintve, részben tettesei, részben támogatói, vagy tétlen szemlélői voltak a deportálásoknak – áldozattá váltak. Egy ismeretlen, elnyomó hatalom jött, egy valóban minden izében új rendszer, sokszor idegen emberekkel, amely nem egyszer a kevés megmaradt zsidóságot sem kímélte. Rengeteg férfit hurcoltak el, közülük sokan sosem tértek vissza. A kicsiny gazdaságot, egy-két tehenet elvették, a hagyományos kézműipar megszűnt, ráadásul a szovjet világ első időszaka brutális szegénységben telt el. 

A legtöbben nem győzték hangsúlyozni, a zsidók „jó emberek voltak”, nem volt velük semmi baj. A „jó emberek voltak” – megjegyzés, – így szó szerint, - majdnem mindegyik magyar nyelvű beszélgetésben előjött. Az ukránok kritikusabbnak mutatkoztak. Leírásuk a zsidókról már negatív dolgokat is tartalmazott. („A férfiak kövérek voltak és magas vérnyomásban szenvedtek”, vagy „túljártak a ruszinok eszén” stb.)

A magyarok szerint a zsidók tisztességes kereskedőként dolgoztak, s készséggel adtak hitelt a szegény népnek, amelynek nem volt pénze, és a zsidó kereskedők segítettek fenntartani az egyszerű, sokszor cserére alapozott, kereskedelmet.

A magyarok kifejezett kérdésre is cáfolták, hogy a kocsmárosok szándékosan itatták volna a népet; uzsoráztak volna, ami a helyi antiszemita irodalom egyik fő toposza. Ám az ukránok közt akadt, aki szerint leitatták az embereket, kihasználták csalárd üzletekre, ha valaki részeg volt, uzsorakamatot szedtek. Más ukrán azt mondta: mindenkinek adtak kölcsön, így testvére esküvőjére édesanyja „a zsidótól” kért hitelt, aki nagylelkűen és kamatmentesen adott.

Egy magyar interjúalanyunk azt mondta, a zsidók nem szerettek dolgozni, csak kereskedtek, és lovakkal foglalkoztak. Érdekes, a kereskedelmet sokszor úgy emlegették, mint ami nem is munka, még olyanok is, akik viszonylag jó emlékeket őriztek a zsidó boltosokról.

„A zsidókat 1941-ben kezdték üldözni. Ennek az volt az oka, hogy a helyieket zavarni kezdte, hogy a zsidók nem akarnak dolgozni, hanem mindig a könnyű megélhetési lehetőséget igyekeznek keresni, mint a kereskedés.” (B. István, Rahó)

Egy ukrán beszélgetőtársunk mondta azt, a zsidók „igen ravaszak voltak”. – ami persze dicséret is lehet.

„A zsidók ravasz mód intéztek mindent, általában nem politizáltak. Volt egy titkos tanácsuk, ahol megbeszélték a dolgaikat, azonban oda senkinek sem volt rajtuk kívül bejárása.” (Jurij D., Kőrösmező)

A többség szerint általában módosabbak voltak a helyieknél, több nyelven beszéltek, magyarul, ruszinul és egymás között „zsidóul”. Inkább a „belvárosban” éltek, ott volt boltjuk. (Egyetlen zsidó interjúalanyunk is úgy fogalmazott, „zsidóul” beszéltek otthon, azaz jiddisül.)

L. István szerint Horthy idejében a magyarok gyakran énekelték a következő dalocskát: „Kinek zsidó lány a babája, földi mennyország a hazája”. Szálasi hatalomra kerülése után ez az ének a következőképp módosult: „Kinek zsidó lány a babája, kössön kötelet a nyakára.”

A zsidók Kőrösmezőn több éttermet és mulatásra alkalmas helyiséget is működtettek. Egyiket Revi Judicha nevű zsidó nő, míg egy bordélyházat, Hudi vezetésével. A szegényebb ruszinok gyakran jártak ezekre a helyekre, ahol lerészegedtek, eladósodtak, és ilyenkor fillérekért kicsalták tőlük a földjeiket. Ittasan bármit aláírtak – állította egy ukrán interjúalanyunk. Ugyanakkor a következő történetet is ő mondta el:

Egyszer tizennégy bárányt vásárolt a nagyapjától a zsidó. Kiválogatta a legszebbeket. Volt köztük egy, amelyik mellett volt egy hófehér kisbárány is. Ő kislányként sírni kezdett, mert sajnálta odaadni. Erre a zsidó visszaadta a kisbárányt és a nőstény juhot úgy, hogy a pénzt sem kérte vissza értük.

Nem egyszer azok, akik jó pár antiszemita előítélettől terhes dolgot állítottak nekünk, közben kedves történeteket is meséltek a zsidókkal kapcsolatban. Mint K. Miklós, aki felidézte, hogy faluja cipésze, Józsi bácsi, egy zsidónál tanulta ki a mesterséget. Mellette megtanult zsidóul is. Józsi bácsi sokáig nem talált párt magának. Egy szép napon elment Rahóra a rabbihoz és megkérte, tanítsa meg imádkozni. A rabbi tanított neki egy imát. Józsi pedig egy hónapon belül talált párt, akit feleségül is vett. A faluban a zsidók csodaimájának tulajdonították a cipész szerencséjét.

(Az eredeti interjúk a www.ushmm.org címen megnézhetőek)