„Az igazi kincs a múltja volt" – portréfilm Doff Imre főkántorról

– Ilyenek voltak a régi idők kántorai: egyszerűek, szerények és mindent tudtak – mondta Villányi András fotóművész, a Kántorok producere Doff Imre főkántor kapcsán. A Doff Imréről szóló epizódot a Hegedűs Gyula utcai körzet Héber Imre Idősek Klubjában vetítették le, a rendezvényen részt vett Verő Tamás főrabbi, a Frankel-zsinagóga rabbija és Ádám Mária, a Goldmark kórus karnagya is. 

A Kántorok című sorozat Doff Imréről szóló része (habár a stáb megegyezett) egészen más volt, mint a többi epizód, Doff Imre ugyanis egyáltalán nem akart szerepelni, gyakorlatilag nem akart elmondani semmit a magánéletéről. Igaz – ahogy Ádám Máriától megtudtuk – lényegében nem is volt magánélete, hiszen nem nősült meg, amíg élt az édesanyja, s mindvégig az a tiszta huszti fiú maradt, aki valaha elindult a Kárpátaljáról.  

– Ha nincs Lisznyai Mária, ha ő nem tud hatni Doff Imrére, azaz Imre bácsira, ahogy mindenki szólította, akkor nem tudtunk volna filmet készíteni róla – mondja a producer, Villányi András. – Nagyrészt Mária lakásán forgattunk, ott gyakorolt Imre bácsi, Mária zongorázott, az idős kántor meg énekelt, szívből, megfakult hangon, de teljes odaadással.  

Dolgozik a stáb

A Kántorok sorozat készítői

Villányi András fotóművész, producer; Benedek István Gábor író, újságíró; Fazekas Lajos rendező; Nádorfi Lajos operatőr, vágó; Belovári Tibor hangmérnök; Villányi Zsuzsa szerkesztő.

– Az igazi kincs a múltja volt – erősíti meg Ádám Mária –, az a hely, ahonnan jött, hogy mindent tudott Ungvár, Munkács, Beregszász és környékének ősi dallamairól, amelyeket édesapám, Ádám Emil zeneszerző, karnagy, tanár is gyűjtött. 

A filmből valóban egy végtelenül szerény, ugyanakkor remek humorérzékkel megáldott, idős urat ismerhet meg a néző. A főkántor elmesélte, hogy a magyar volt az első nyelve, de természetes nyelvként használta a jiddist és megtanult héberül is. 

A főkántor Lisznyai Máriával

Ezen kívül saját magáról igazán csak apróságokat árult el: mindig kerékpárral közlekedett, és különösen szerette a macskákat. Reggelente, munkába menet megetette a környék kóbor cicáit. 

Elmesélte: hogy beteg édesanyját el tudja tartani, valami polgári szakmát is ki kellett tanulnia, így lett női kalapos, papírt is kapott róla. A Rottenbiller utcában dolgozott, nagyon rendes volt a főnöke, „egy sokgyermekes, nem zsidó ember”, neki is volt macskája. Járt a rabbiképző kántor szakára, Scheiber Sándor vitte őt be az intézet templomába, orgonistának.  

– Olyan volt nekem Scheiber professzor úr, mint a második apám. Ő volt hosszú ideig a mentorom. A legnagyobb kántorok mellett játszottam az orgonán, tulajdonképpen a Lisznyai Mari édesapjától örököltem a feladatot – mondja a filmben. – Aztán sok év múlva történt köztünk egy csúnya félreértés, és nem mentem többé. 

Benedek István Gábor természetesen megkérdezte, mi volt a félreértés oka. Kiderült, hogy egy péntek este pár percet késett, és a professzor úr nagyon megszidta. Ő ezt annyira a szívére vette, hogy sírva ment haza az édesanyjához. A mama tanácsolta, hogy ne menjen többé. Ezután elég hosszú ideig csak különböző zsinagógákban, a fiú árvaházban helyettesített, volt kántor, előimádkozó, orgonista. 

1971-ben Geyer Artúr, a rabbiképző korábbi könyvtárosa lett a Frankel zsinagóga főrabbija. Attól kezdve élete végéig a Frankel kántoraként szolgált. 

Bach volt a kedvence és nagyon tisztelte Albert Schweitzert, aki szintén orgonázott, és megírta Bach életrajzát. De – ahogy ő mondta: „érdekes módon” – Wagner is a kedvencei közé tartozott. 

Mozart Requiemje hosszú bejátszásban szerepel a filmben, miközben zsidó gyerekek portréi tűnnek fel. Ezután zsidó gyász-zene hangzik fel, szomorú temetési és temetői képekkel illusztrálva. 

Doff Imre főkántor, az előtérben Verő Tamás főrabbi. Fotó: Villányi András

Az 1935-ben született Doff Imre a film elkészítésének évében, 2017-ben hunyt el, az idős kántor akkor már beteg volt, csak ritkán tudott bemenni a zsinagógába, de mindig, minden egyes alkalommal felkészült. Verő Tamás főrabbi a filmben, amjd a vetítést követően is felidézte, hogy Imre bácsi mennyire aktív részese volt a közösség életének. 

Az akkori másodkántor, a zsinagóga jelenlegi főkántora, Nógrádi Gergely a portréfilmben azt mondta: 

– Hat-hét éve szolgálunk együtt, és azt gondolom, Imre bácsi a tisztaság mintaképe. Mint magánember, mint kántor és mint előimádkozó. Mindent tud, mindent meg lehet tőle kérdezni. Ő ebben nőtt fel, magába szívta az alapdallamokat, otthonról hozta az eszköztárát. Vele lenni, tőle tanulni, felér egy egyetemmel. Az utolsó a generációjában, akinek imától imáig tart az élete. Az a morális értékrend, amiben ő már nem létezik. Az az igazság, hogy a mai közép- és fiatal generáció, beleértve saját magamat, már egészen más. Neki a kántorság volt az élete. Nem gyűjtött vagyont, se ingatlant, autót nem vett, számára a zsidósága, a zsinagógája volt mindig a legfontosabb. Előttem van a kép, amikor a nyilasok hajtják őket a Duna partjára 1944-ben és egy pillanatban beugrik az egyik nyitott kapualjába, így menti meg életét. Vagy amint szombatonként mennek át a hídon Schöner főrabbival, akkor még mindketten Pesten laktak, lehet akármilyen rossz idő, ők ketten gyalogolnak, a rabbi és a kántor…  

Krausz Júlia