Átélni, megélni, túlélni – a 101 éves Klein Sándor portréja

A Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) fenntartásában működő Újpesti Szeretetotthon legidősebb lakója Klein Sándor, pontosabban szólva mindenki kedves „Sanyi bácsija”, aki múlt év december 18-án töltötte be a 100. életévét. Vele beszélgettünk az életéről, vagyis magáról a XX. századról, amelyet átélt, megélt és túlélt minden körülmények között. S még ma is büszkén mutatja: „nézze csak, nem hagyom, hogy megpocakosodjak!”.

Aki nem tudja, hogy ez itt egy szociális otthon, akár azt is gondolhatná, hogy családias hangulatú, barátságos, otthonos légkör megteremtésére törekvő szállodában jár. Pedig a BZSH Újpesti Szeretetotthonában vagyunk, ahol modern, XXI. századi körülményeknek megfelelően felszerelt, saját fürdőszobával rendelkező egy és két ágyas szobákban élnek a lakók. Vadas Várdai Anikó, a szeretetotthon intézményvezető-helyettese éppen Klein Sándorhoz kísér, az otthon legidősebb lakójához, akinek a szobáját el sem lehetne téveszteni, hiszen az ajtaján még ott van az a jókívánság, amit az otthon lakói írtak Sanyi bácsi 100. születésnapjára. 

Száz év! Ami a mi mércénkkel mérve ez már történelmi távlat, hiszen Klein Sándor 1921. december 18-án született. Éppen egy nappal azután, hogy Sopron lakói a híres helyi népszavazáson úgy döntöttek: Magyarországhoz, és nem Ausztriához akarnak tartozni. Abban az esztendőben vagyunk, amikor a Szovjetuniót még Lenin irányítja (igaz, már nem sokáig), a pápai trónon XV. Benedek ül, az angol miniszterelnök David Lloyd George, a magyar kormányfő gróf Bethlen István…

De a kis Sándor mindenbből még semmit sem tud. A beregszászi járásban lévő Gát községben látja meg a napvilágot, s miután a trianoni békediktátum hatályba lépésének évében vagyunk, a színmagyar település „hazát cserél” – de hazát cserél a Klein család is, ők az anyaországba költöznek a tiszalúci rokonokhoz. Klein Sándor édesapjának – aki 1880-ban született – fel kellett hagynia a foglalkozásával, pedig nagyon szerette a hivatását: postakocsival járta a beregszászi járást, hogy csomagokat, értékleveleket és egyéb küldeményeket kézbesítsen. Tiszalúcon a családfő gazdálkodni kezdett, a kis Sándort pedig beíratták az elemi, majd a polgári iskolába. Kérdezem tőle, hogy a harmincas években a diáktársai szekálták-e zsidó mivolta miatt, de nemet int: jóban voltunk, mi, zsidó gyerekek együtt játszottunk és együtt tanultunk a keresztényekkel. 

Klein Sándor az 1920-30-as évek fordulóján

Mivel a család azt szerette volna, ha a falusi földművelő létből a kis Sándor feljebb kapaszkodik a társadalmi mobilitás korabeli ranglétráján, Miskolcra irányították egy divatszalonba, egy elegáns szövet- és ruhakereskedésbe, ahol – mint Sanyi bácsi meséli – a városi elit vásárolt, így a polgármester vagy a helyi rendőrkapitány felesége. Ő mégsem érezte ott jól inasként magát, mert ő inkább az állatokhoz, a lovakhoz vonzódott – de mire kitalálta volna, hogy mihez is kezd magával, kitört a második világháború, őt pedig elvitték munkaszolgálatra a Felvidékre. Ez mentette meg. Az otthon maradottak közül ugyanis több családtagját megölték náci lágerekben – igaz, Sanyi bácsi ezt a szót nem mondja ki, inkább úgy fogalmaz: odavesztek Lengyelországban… 

Fiatalemberként az 1930-as évek végén

Ő, valamint a testvérei közül a húga és az öccse túlélte a vészkorszakot. Utóbbiak meg sem álltak Izraelig, illetve Kanadáig, s habár eleinte Klein Sándor is Nyugatra akart menni a felszabadulás után, végül Kazincbarcikára került 1948-ban. Ott ugyanis javában folyt a kommunista vezetés által az országra erőltetett iparosítás, azon belül a nehézipar fejlesztése, egyre másra épültek Barcikán a gyárak, üzemek, kohók, lakótelepek – a munka és a megélhetés reményében ment oda Klein Sándor is, hogy ottragadjon három évtizedre. Ha vannak is „zsidósnak” gondolt vagy hitt foglalkozások, az övé nem volt az: fuvaros lett, így legalább állatokkal foglalkozhatott, lovakkal, hiszen a ló volt a mindene. 

A kazincbarcikai években

Gumikerekű lovaskocsival járta Borsod-Abaúj-Zemplén megye útjait, s habár a lovaskocsikat később teherautók váltották fel, Sándor boldog ember volt. Annak ellenére, hogy kikapcsolódni, szórakozni szinte sosem maradt ideje. Kérdezem tőle, hogy a munkán kívül mivel foglalta el magát, mire azt válaszolja: munkával, mert nem volt nekem sok pihenésre időm. Családot nem alapított, élettársa volt, akivel évtizedekig élt, s akit csak így emleget: az a dolgos, jó, keresztény asszony…

Nyugdíjazás után

Hatvannégy évesen, 1985-ben ment nyugdíjba.Igen, ez volt az élete. Így élte meg a véres XX. századot egy elárvult, szegény zsidó fiú, akinek legnagyobb büszkesége – ezt látom a felragyogó szemében –, hogy a húga és az öccse szép családot alapított, úgyhogy Sanyi bácsi az unokahúgaira és az unokaöccseire nagyon büszke. Az igaz, hogy a rokonai külföldön élnek, de Sanyi bácsinak sok fotója van róluk, meg is mutogatja nekem őket, s látom a tekintetében, hogy mennyire ragaszkodik hozzájuk. 

Sanyi bácsi ma is friss szellemileg: rendszeresen olvassa az Új Életet

A 100. születésnapjára tavaly decemberben kapott egy tortát, rajta egy 100-as számmal. A torta most is ott van az asztalán. Amikor azt kérdezem tőle, hogy miért nem fogyasztotta el, talán nem szereti az édességet, Sanyi bácsi azt  mondja: szeretem, hogyne szeretném, de vigyáznom kell magamra! Nem akarok elhízni! Igen, úgy beszél, mint aki tudja, hogy az Örökkévalótól 120 évet kapott – s igaza van, a hátralévő éveket tényleg nem kellene megpocakosodva tölteni. Mit szólna hozzá a többi lakó? Még azt mondanák, hogy Sanyi bácsi kezdi elhagyni magát. Pedig ő nem hagyja magát. És őt sem hagyják. Szinte tapintható a szeretet, ami körülveszi. Amikor Vadas Várdai Anikó elköszön tőle, önkéntelenül is megfigyelem a fiatal nő mozdulatait, s lám, azt kell látnom, hogy Anikó megsimogatja Sanyi bácsi vállát, s azt mondja neki: édes kicsi Sanyi bácsi, vigyázzon magára! Még szükségünk lesz Sanyi bácsira sokáig!

,,Elhízni nem szabad!"

AZ ÚJPESTI SZERETETOTTHON

A Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) fenntartásában működő Újpesti Szeretetotthon Magyarországon egyedülálló intézmény, ahol egyrészt idős emberek – köztük holokauszttúlélők – élnek, másrészt másrészt az intézmény Israel Sela Szakszociális Otthon nevű részlegében értelmi sérült felnőttek laknak színvonalas, XXI. századi körülmények között. Az étkezés természetesen kóser, a hitéleti, vallási rendezvényeken kívül pedig tartalmas kulturális programokat is szerveznek a lakók számára.

Deutsch Róbertné (j) és Torda Kata

A szeretetotthon igazgatója Deutsch Róbertné (Deutsch Péter rabbi édesanyja), aki  mintegy harminc éve dolgozik itt. Megtudom tőle, hogy az engedélyezett férőhelyek száma 85 fő, s a lakók több mint 60 százaléka zsidó származású. Az állami normatíva miatt vallási okokból nem utasítanak el jelentkezőket, de természetesen a zsidó hittestvérek előnyt élveznek a felvétel során. Az 1993-ban megalapított Israel Sela Szakszociális Otthon nevű részleg vezetője a gyógypedagógus végzettséggel rendelkező Torda Kata, aki ugyancsak harminc éve dolgozik ebben a szeretetotthonban. A negyven férőhelyes otthonban jobbára középsúlyos értelmi sérültek laknak, akik remek ellátásbam részesülnek, hiszen minden napra szerveznek számukra különböző fejlesztő jellegű, kreatív foglalkozásokat, programokat, rendezvényeket.