A sztálinista rezsimek és a Szovjetunió cionista pereinek magyar
kiadását tervezték, amikor 1953 elején börtönbe vetettek néhány, a gyerekkort
alig maga mögött hagyó, holokauszttúlélő fiatalt. A nagyobb bajt csupán Sztálin
halálának köszönhetően kerülhették el, aránylag enyhe ítéleteket kaptak a
„cionista per” vádlottjai, köztük már elhunyt barátunk, Engländer Tibor. Neki
állít emléket történeti intézetünk munkatársa, Novák Attila egy okos és megható,
hiánypótló könyvben.
Nem sok jót gondolunk, méltán, az ’50-es évekről, de sok-sok
történet van még, zsidó és nem zsidó, amely elmélyítheti a korszakról szerzett
tudásunkat és az ellenszenvünket is. Egy korszakról legalább annyit, ha nem
többet mondanak el az ilyen történetek, mint az általánosan érvényesnek szánt
kijelentések. A magyar sztálinizmus idejéről, az első Nagy Imre-kormány
időszakáról például az 1953-as „cionista per” Engländer Tibor és társai ellen.
Alig komolyan vehető, romantikus ábrándozáson túl leginkább
ifjúsági mozgalmat próbáltak létrehozni ott, ahol nem hivatalos, központilag
irányított kezdeményezéseket – akármilyen kis méretben – nem lehetett működtetni
– és éppen a legrosszabb pillanatban, amikor sok helyütt a keleti blokkban
„lecsapni” készülnek a cionistákra, itthon is letartóztatják a hitközség hivatalos
vezetőit is, hiába kooperálnak maximálisan a rendszerrel, még az MDP
cionistának minősített vezetőit is félreállították, lefokozták. Néhány fiú és
lány, akik átélték a holokausztot, a cionista szervezetek hivatalos betiltása,
minden valódi civil élet felszámolása után szervezkedni próbáltak, amolyan
világnézeti alapú, harcosan balos, marxista ifjúsági szervezetet fenntartani,
tanulni a zsidó államról, tudatosítani másokat a kijutás reményében. A
sztálinista „népi demokratikus államrendnek” hívei voltak, az ő későbbi perük mintájának tervezett, csehszlovákiai Slansky-perben is hittek a vádlottak bűnösségében,
egyes-egyedül a zsidók nemzeti küldetését illetően nem értettek egyet azokkal,
legalábbis eredetileg, akik börtönbe küldték őket. A baloldali romantika
fűtötte szervezkedésüket, ideológiai szemináriumokat tartottak egymásnak, a
meglehetősen baloldali izraeli kormányt nem tartották elég baloldalinak, bár
igyekeztek kapcsolatot tartani az izraeli követséggel – ez vált az ellenük
felhozott fő vádpontok egyikévé.
A letartóztatások, a per története mutatja azt a váltást, amelyet
Sztálin halála, Nagy Imre első miniszterelnöksége jelentett, a fullasztó
elnyomás lassú mérséklődését. Nem volt már szükség nagy cionista koncepciós
perre, az „eset” tárgyalásán és az ítéletek viszonylagos enyheségén is látszott
ez, még akkor is, ha például Engländer Tibor végül majd két évet töltött
börtönben húszas évei első felében és mindent összevéve egy évtizeddel
hátráltatta később kibontakozó, komoly tudósi karrierjét az ügy. És ugyan ki ad vissza évtizedeket
emberéletekből?
Megint másfelől Engländer, aki balos mozgalmár korszakában a
pszichológiát a legvonalasabb értelmezést követve burzsoá áltudománynak
tartotta, a magyar tudományosság szemhatárát tágító pszichológus kutatóvá vált
a Kádár-korszakban, saját egykori meggyőződése ellenében és a börtön a
rendszertől, önnön, sematikus balos utópizmusától is elvette a kedvét. De a
cionizmushoz hű maradt, a magyar cionista mozgalom nagy öregje volt a
rendszerváltás előtt és után, a magyar zsidó élet kulcsfigurája. A társaságból
Fényes István Izraelben futott be karriert humoristaként, miután kivándorolt
1968-ban, Schmelzer Kornél pedig, aki az egyetlen vallásos cionista, „jobbos elhajló”
volt a vádlottak között, miután ’56-ban, rabbiképzősként, disszidált, a New
York-i konzervatív Jewish Theological Seminary könyvtárát vezette évtizedeken
át, komoly középkorkutatóként dolgozott, immár Menachem Schmelzer néven. Ő még
ma is él, 86 éves. Az ő pályáját is jelentős mértékben befolyásolta a per,
Magyarországon nem tudott visszakerülni az egyetemre és éppen így lett az, akivé
lett. Végső soron nem tudta megtörni, csak késleltetni kibontakozásukat a „cionista
per” és következményei. De, persze, vannak közöttük, akik eltűntek a szemünk
elől.
A véletlenek és a történelem találkozása a személyes életekben, ez
teszi megrendítővé és megvilágítóvá Novák Attila mikrotörténeti perspektívájú,
nagyszerű könyvét, a kortárs történetírás egyik szép és hasznos darabjával.
Rövid, könnyen érthető, jól forgatható szöveg, kevés munkával sokat tanulhatunk
belőle. Azt is, hogy az egyetlen rövid – 1945 és 1949 közötti – történeti
epizódtól eltekintve igazán nagy tömegeket talán sosem elérő magyar cionista
szervezetek története mégiscsak a mi, közvetlen, személyes történetünk. A
mindig óvatos, megfontolt, néha talán túlzottan is kompromisszumkész neológ
intézményrendszer, amelyhez az erős meggyőződésű fiatalok nem érezték magukat
közel, mégis helyiséget biztosított nekik. A Bethlen-téri zsinagógakomplexum és
az ottani közösség lehet büszke erre a szép hagyományra, hogy valami csekély
közük mégiscsak volt akkoriban, intézményi szinten is, hozzánk. Engländer
életének az újjászületés idejétől, a rendszerváltás előtti évektől újra fontos
helyszínévé a Bethlen téri zsinagóga.
A kötet nem csupán a magyar cionizmus eszme és eseménytörténetének
fontos alkotása, hanem egyúttal főhajtás is, a személyes hála és tisztelet
kifejezése. Novák Attila Engländer Tibor utóda volt a Magyar Cionista Szövetség
elnöki székében, a könyve emlékmű is, a szolidaritás emlékműve.
Novák Attila a Mazsihisz és intézményei, a Zsidó Egyetem és a Magyar
Zsidó Zsidó Múzeum és Levéltár által létrehozott IMUT kutatóintézet munkatársa,
a magyar cionizmus történetének talán a legalaposabb kutatója. Szép kiállítású
könyvét nemcsak jó érzés, de bölcs döntés is kézbe venni. Letenni már úgysem
fogják tudni.
Novák Attila: Ideológia és önazonosság – Az 1953-as budapesti cionista per. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) kiadása, 2020, 203 oldal, 2500 Ft.
***
(Címlapképünk: Engländer
Tibor és Pikler Katalin esküvői fotója, 1956. Engländer János gyűjteménye)
.png)