Harsányi László: Zsidó művészek a viharban (73. rész) – Jándi Dávid

1939-ben, az első két zsidótörvényt követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) - a Pesti Izraelita Hitközséggel szoros együttműködésben – a fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára létrehozta a Művészakciót. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március 19-ig 550 színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott lehetőséghez és szó szerint éltető levegőhöz.

E hasábokon időről-időre bemutatok egy-egy művészt az akkor és ott fellépő, kiállító szereplők közül.

„Ismét új festőt hoz Jándi Dávid személyében a Belvedere, akinek fiatal és küzdő tehetsége megérdemli a figyelmet. Művészete és törekvései nem a legmodernebb festői irányzatok körén belül mozognak, hanem a múlt és főleg a renaissance ihletik meg.”

Ezzel az értékeléssel jelent meg a magyar sajtóban, jelesül a Világ 1923. január 28-i számában, az akkor 30 éves festőművész: Jándi Dávid. Néhány évvel később 1929-ben, a Brassói Lapok egy, a nagyváradi festőkolóniáról szóló beszámolójában így írt Jándi pályakezdéséről:

„Jándi Dávidot … tízéves gyerek korában elűzte a családja otthonából orthodox zsidó apja azért, mert rajzolni merészelt”.

Élete nagy részét Nagybányán töltötte, ahol 1911-től Ferenczy Károly Réti István és Thorma János növendéke volt. Főképpen tájképeket, bibliai és mitológiai jeleneteket festett, erőteljesen hangsúlyozva a formák térbeliségét. 1926-ban a Nagybányai Festők Társasága rendes tagjának választotta.

1925 és 1930 között szinte évente járt Olaszországban, ahol sok időt töltött Velencében és Firenzében. Itáliai útjai nagy hatással voltak a fiatal művészre, képeiben is visszatükröződnek az itt szerzett élmények és tapasztalatok.

Erdélyben, ahol sokszor állított ki, 1930-ban volt a Barabás Miklós Céh bemutatkozó kiállítása. Az Ellenzék című kolozsvári lap tartalmas beszámolójában így írt Jándi „bemutatkozásáról”:

„Ritkán láttam festőt, aki olyan féktelen temperamentumot árulna el, mint ő. Vérségének, szinte érzéki vágyainak ereje árad nagy kompozíciójából, amelynek ezt a címet adta: „Ego sum”. Szerepel ezen a rubint tűzű vásznon maga Jándi is kobaltkék kabátban, sőt vad arccal, mint egy arab.

Ezidőtájt fordult az érdeklődése a szociális kérdések felé. Meg is szólalt ilyen ügyekben, mint például 1932 májusában a Múlt és Jővőben a zsidó művészek nyaralása akciója érdekében:

„… a szükséget szenvedő zsidó képzőművészek nevében intézem soraimat a Múlt és Jövő messzehangzó fórumán keresztül a tehetősebb vidéki zsidó társadalomhoz. Velünk, zsidó művészekkel a hivatalos zsidó körök nem törődnek. teljesen magunkra vagyunk hagyatva. […] A vidéki, de főként a Balaton, a Duna mentén lakó tehetős, jómódú zsidósághoz fordulunk a Műlt és Jövőn keresztűl. Hívjanak meg a nyári három hónapra zsidó művészeket házaikba, hogy legalább a nyári hónapokat töltsék el kellemesen és produktív munkával.”

1934-ben egy, az Ernst Múzeumban rendezett kiállításon bemutatott aktképe körüli nézeteltérésről számolt be a sajtó. A kiakasztott képet a múzeum művészeti igazgatója, Lázár Béla többször levette a falról, ököllel rácsapott és arról. mint értéktelen festményről nyilatkozott.

Több gyűjteményes kiállítása is volt, így 1937-ben a Tamás Galériában. Itt bemutatott képei bizonyos értelemben nagybányai korszakának összegzését adták. Az Újság így értékelte művészetét:

„Jándi Dávid Nagybánya egét, hegyeit, utcáit, házait hozta el közibénk. Immár negyven évnél is nagyobb ideje, hogy Nagybánya elragadó természete bevonult a magyar művészetbe. Hányszor láttuk legnagyobb festőink ábrázolásában a jól ismert, soha meg nem unható, a megannyiszor újnak ható nagybányai motívumokat! Jándi Dávid a maga személyes módján nézi és bizonyos mértékben új színben mutatja be őket.”

1941 decemberétől Dési-Huber kezdeményezésére vita indult a Népszava hasábjain a munkásosztály és a képzőművészet kapcsolatáról. A vitában Jándi is részt vett egy cikkével. Ebben írt a festőművész feladatáról:

„Végeredményben minden igazi művész tartozik azzal, hogy alkotásán keresztül az életadó igazság megismerésére nevelje az emberiséget.”

1942-től részt vett az OMIKE Művészakció tárlatain is, ahol a nagybányai tájak ábrázolása mellett elsősorban olyan ószövetségi témájú műveket mutatott be, amelyek művészetében korábban is megjelentek.

1944-ben Nagybányáról deportálták, a deportáló vonatból történő szökése közben lelőtték, mások szerint még a deportálás előtt megölték Nagybányán.

1947-ben és 1966-ban emlékkiállításon mutatták be a képeit.

Képek:

Portré, 1924. // in: 
Önarckép, 1922. Boda Gallery of Art
Eggo sum, 1930. budapestaukcio.hu
Nagybányai részlet, BTM Kiscelli Múzeum
Mene tekel ufarszin, 1929. S. Nagy Katalin: Emlékkavicsok