Harsányi László: Zsidó művészek a viharban (37. rész) – Farkas Aladár

1939-ben, az első két zsidótörvényt követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) a Pesti Izraelita Hitközséggel szoros együttműködésben a fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára létrehozta a Művészakciót. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március 19-ig 550 színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott lehetőséghez és szó szerint éltető levegőhöz.

E hasábokon időről-időre bemutatok egy-egy művészt az akkor és ott fellépő, kiállító szereplők közül.

„Szobrásznak nevezem magam – nem emlékszem, hogy azt mondtam volna, hogy ’művész’ vagyok. Ezt a címet mások adhatják azoknak, akik megérdemlik. A teremtő erőt és ennek örömét a munkában mindenki érzi. A munka jellege és hatása már társadalmi kategória, tehát társain keresztül mérhető. Nyilván azért lettem szobrász, mert bennem a világból nyert érzelmi, gondolati reagálás teret, háromdimenziós teret keres…”

Ez a vallomás részlet Farkas Aladár önéletrajzából, amelynek ez a kis darabja 1982-ben jelent meg a Kritika című folyóiratban.

1909-ben, Újpesten született kilencgyermekes család hetedik gyermekeként. Művészeti tanulmányait az Iparrajziskolában kezdte, miközben kifutó volt. Festőnek indult, de egyre jobban vonzotta őt a plasztika. Szobraiban, amint Gerő Ödön írta róla jóval később a Pester Lloyd banmegjelent kritikájában, „poétikus realista”, aki keresi az útját.

Első hír róla a Szinyei Társaság tavaszi tárlatáról szóló beszámolóban jelent meg, 1936-ban. A következő évben egy kiállítási szerepléséről így írt a Budapesti Hírlap : „A szoboranyagból érdekességével kiemelkedik Ujpesti Farkas Aladár Emberfej című alkotása.”

1937-1939: Párizsban tanult, École des Beaux-Arts; bekapcsolódott a francia munkásmozgalomba, a Francia Kommunista Párt tagja lett. Hazatérte után, 1940-ben részt vett a Szocialista Képzőművészek Csoportja újjászervezésében, annak egyik vezetőségi tagja, az 1942-es, betiltott kiállítás egyik szervezője, résztvevője volt. Politizál alkotásaival is. A tudósítások közül álljon itt néhány mondat, amely a Népszavában jelent meg 1941-ben:

„Farkas Aladár „Felfelé” című szobra a kiállítás egyik legmerészebb és legeredetibb kísérlete. Anélkül, hogy részletező esztétikai fejtegetésekbe kezdenénk, az a benyomásunk, hogy a szobor elérte azt, amit címe kifejez. A „Küzdő” dinamikus erejű alkotás. A „Marx” talán történeti hűség szempontjából nem állja meg teljesen a helyét. Farkas Aladárt többi alkotásai mindenesetre az új szocialista szobrásznemzedék erősségévé avatják.”

Az OMIKE Művészakció két képzőművészeti kiállításán vett részt szobraival 1942 elején, majd – személyes távollétében – 1943-ban.

1942-ben büntetőszázaddal Újvidékre, majd Ukrajnába került. 1943-ban hadifogolyként Krasznogorszkban az antifasiszta iskola politikai megbízottja lett. Itt is tudott dolgozni, a táborhoz közel fekvő téglagyárban égették ki szobrait. 1946 őszén tért vissza. Ide kívánkozik egy érdekes kis hír részlete, amely az Új Szó-ban, a szovjet hadsereg lapjában jelent meg 1946 júliusában, a hozzátartozóknak a hadifoglyokhoz írt levelezési rovatában:

„Farkas Aladár szobrásznak:… Nagyon rég nem hallottunk felőled. Nehezen várunk hírt arról, hogy jól vagy. Szobraid általában épségben vannak.”

Visszaérkezése után, 1947-ben Nolipa István Pál festővel közös kiállítást rendeztek. Így írt ebben Farkas Aladár szerepéről a Szabad Művészet:

„Ez a tehetséges szobrász alkotásaival vállal szerepet az emberi haladásért folytatott harcban. És a plasztikai problémák gazdagodásához jut el az által, hogy nemcsak „alkotni”, nemcsak „kifejezni”, de közölni is akar.

1948-ban részt vett a Képzőművész Szövetség, majd 1949–1950-ben a Képzőművészek Szakszervezete létrehozásában. 1952–1953-ban készítette a koreai nép küzdelmeit megörökítő szoborsorozatát. Gyűjteményes kiállítását 1960-ban az Ernst Múzeum rendezte meg. 1965-ben a vietnámi háborút kisplasztikai alkotásokban dolgozta fel, s ebben az évben állította ki műveit a Magyar Nemzeti Galéria. 1981-ben hunyt el, Budapesten.

1988-as gyűjteményes kiállítása alkalmából hosszú cikk jelent meg róla a Népszabadság ban. Így idézik benne egy korábbi vallomását: „Nem tagadom, politikus szobrász akartam lenni. Sokak szemében ez kompromittáló, dehonesztáló művészet, sőt a művészet kategóriáján kívül álló. Az én számomra ez megtisztelő jelző…”

KÉPEK

1) Ali a szobrász, 1936, Rákospalota. Magántulajdonban
2) Fáradtság (Letört). Magántulajdonban
3) Anyám ünnepi kendőben. Szombathelyi Képtár
4) Erika (Gyermekfej.) Magántulajdonban
5) Portré, a Százados úti műtermében. Magántulajdonban

//

A fenti sorok szerzője egyetemi évei alatt mindennap látta Farkas Aladár Marx szobrát az egyetem aulájában. Általános vélemény szerint a kezével mutatta, hogy „csak egy ilyen kis kettest” a vizsgán. Sajnálom, hogy egyetemi utódaim nem tudnak erőt meríteni ebből.