„Hisz már minden rabság láncza le-lehull” – Március 15. köszöntése

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! „Március van, s határtalan az élet”. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 173. évfordulóján egészségben és nyugalomban töltött otthoni ünneplést kívánunk minden honfitársunknak!

„Szép hazánkat most köszöntse hű ajak:
Fel! Köszöntsük egy lélekkel honfiak!
És szívünkre mind tegyük most jobb kezünk,
Lángolóbban fellobogjon hő szívünk”…
Már csak romnak, már halottnak tartaték,
Most felébred és derülni kezd az ég;
Buzgón, híven küzdenek most fiai:
Szenteljük mi, mi is éltünk ő neki!

– írja Zsidó kördal című művében 1846-ban az első magyarul író zsidó költők egyike, Heilprin Mihály. Ezt az időt a magyarországi, elitjében lelkesen magyarrá válni készülő zsidóság valóban az „ég kiderülésének” korszakaként élte meg. Az alapjában integratív, asszimiláló karakterű nacionalizmus és a szabadságvágy egyesülésének idejeként, amely azt ígérte, hogy egyenlő jogokat és hazát ad a zsidóságnak is. „Hisz már minden rabság láncza le-lehull/ Tán nekünk is a Szabadság felvirul”-áll egy következő versszakban.

Három évvel később, 1849-ben Heilprin már így buzdít: „Kaszához, ki magyar! Honunkba ellen ront,/ Kaszához ki magyar/ Megmenteni a hont”. 

A magyarság és a magyarországi zsidóság 1848-as összeforrása egyszerre tény és mítosz is, megható legenda. A magyar zsidóság saját történetének elbeszélésében 1848 kitüntetett szerepet játszik régóta, talán mind a mai napig. Büszkék vagyunk a szabadságharc hadseregében lakossági arányszámukat meghaladó mértékben harcoló zsidó honvédekre (lelkesedésükről a „híres Komárom” védője, Klapka György tábornok is beszámol), a ’48-as zsidók szerepének nagy krónikása, az Auschwitzban meggyilkolt Bernstein Béla, hazafiúi buzgóságtól fűtve alighanem el is túlozta számukat.

Ezen az sem változtat, hogy a történethez tartoznak a forradalmat követő, fejüket itt-ott felütő pogromok és az is, hogy az egyenjogúsításra már csak akkor került sor, amikor már nem lehetett gyakorlati, legfeljebb szimbolikus jelentősége. „Mikor már nyilvánvaló volt, hogy a szabadságharc ügye elbukott, 1849 július 28-án, két héttel a világosi fegyverletétel előtt, Szemere miniszter Szegeden elismerte, hogy a zsidók többet tettek a hazáért, mint bármely más népréteg, s az országgyűlés elfogadta a zsidók egyenjogúságát. Kár, hogy a törvény e pillanatban már nem volt végrehajtható, és – mint Einhorn írja – a nemzet nem örömeihez, hanem szenvedéseihez hívta meg a zsidókat. Haynau ezalatt már hozzákezdett megbüntetésükhöz…” – írja magyar zsidó szellemtörténetében Komlós Aladár irodalomtörténész. (Einhorn, akire a szöveg utal, nem más, mint Einhorn Ignác, később Horn Ede, a szabadságharc katonája, közgazdász, publicista, a zsidó vallásreform egyik első szószólója, Garibaldi légiójának tagja, élete alkonyán kereskedelmi államtitkár).

Mindez azonban csak a lelkes zsidó rétegek hazaszeretetének önzetlenségét igazolta – legalábbis az irodalmi emlékezet szerint. Rosenzweig Salamon, egy másik korai zsidó költő ’48-ban „Egy magyar izraelitának bús dala megvetett szerelméről”-címmel versel arról, hogy a haza, „forró szerelmem tárgya/ Viszont engem nem szeret”. 

Ennek az önfeláldozásnak szépen mitizált emlékezetét éltette tovább a köztudatban a páratlanul népszerű, nagy mesélő, Jókai Mór erőteljes filoszemitizmusa. 

A több mint 150 zsidó honvédtiszt közül 6 az őrnagyi rangig vitte, Benjámin János József hadnagy hősi halált halt a szabadság katonájaként.

A zsidóság története egy történeti periódusban sok szálon összefonódott az emancipációs és szabadságküzdelmek ügyével. Talán ehhez a történethez tartozik az is, hogy a szabadságharc bukása után emigráló zsidó katonatisztek egy része az olasz szabadságküzdelmekben tűnt fel később Garibaldi oldalán (Kaiser, később Mogyoródy Adolf, Reinfeld Dénes Dániel és Halászy Ignác), számos nem zsidó bajtárukkal együtt, „Keményfi József és Mandl Károly pedig az amerikai polgárháború tisztjeként szerzett becsületet a magyar névnek”. 

A későbbiekben a zsidó írástudók és államférfiak többsége Deák-pártivá, a jogegyenlőséggel szinte egy időben érkező kiegyezés hívévé vált, mint a kiváló hírlapíró, Széchenyi István bizalmasa, Falk Miksa. Első versgyűjteményében, es Zsidó dalokban a Nyugatot előlegző A Hét későbbi szerkesztője, Kiss József egyenesen azt mondja Magyarországról 1867-ben, hogy „e föld, hol állasz, az Ígéret földe”. De akadtak olyanok is, így az ígéretesen indult, fiatalon meghalt, Arany János által is számon tartott költő, Ormódy Bertalan, akik dacosan hűek maradtak a nemzeti függetlenségi hagyományhoz. „Összes műveit a szabadság imádata fűti” – írja róla Komlós.

Az ő újramesélt élettörténetükben is tovább él a szabadságtól ihletett, zsidó és nem zsidó magyarok közötti összetartozás jó részben igaz mítosza. Emlékük e történet tanúja.