Fenn a hegyen, amíg csak élünk: Konrád György emléke

2019. Szeptember 15. / 10:17


Fenn a hegyen, amíg csak élünk: Konrád György emléke

Tűnődő bölcs volt, figyelmes kétkedő, aki otthon volt a világban, bár tudta, mert korán megtanulta, hogy nincs helyünk benne. Úgy tudta, semmi nem segít igazán, de mégsem mindegy, hogyan élünk Buddhista zsidó volt, mint Leonard Cohen.


A Látogató főhőse, miután belátja, hogy kuncsaftjain nem segít semmi, lassan feladja a megváltásra irányuló titkos erőfeszítést, átáll inkább az együttérzésre. Megvakargatja néha a rámarast, sérült kisfiú, Bandula Ferike hátát. Ferike nem kapja vissza halott szüleit, nem gyógyul meg soha, az elbeszélő „ügyfelei” számára nincs igazi segítség az életben, nincs hivatal a földön, amely megválthatná őket, legfeljebb adminisztrálgatni tudják nyomorúságukat. Bandula Ferikéért, ahogy a legtöbbünkért, nemigen tehetünk egyebet, minthogy néha megvakargatjuk a hátát. Annak mintha örülne. A lemondást, a belátást, az illúziók elengedését az választja el a cinizmustól, hogy ezt megtegyük. A felelősséget a naiv ostobaságtól, hogy ennél többet ne akarjunk.

Üljünk le a kézresső karosszékbe és kezdjünk figyelni. Az életünk régi életek nyomaira, maradványaira épülő, fájdalmasan szép rendetlenségét, értelmetlen poézisét, a fáradt szekrényajtók panaszos nyikorulásait, a világot. Tanuljuk ki a Bandula Ferikék, a magunk és mások apró örömeit. Szemünkben éles fény legyen a részvét.

Figyeljünk, mert megfigyelni és elbeszélni, addig lassulni, amíg elérjük az élet valódi ritmusát, maradni feleslegesnek, de meglesni a titkokat, szóval írónak lenni az egyetlen igazán mélyen erkölcsös életforma. Olyan keveset tehetünk egymásért, az írók figyelme tanít meg a részvétre, hogy ezt felismerjük, és arra is az írók figyelme tanít meg, mi az a kevés, ami módunkban áll. A tűnődő empátia lovagjai ők.

Ezt képviselte. Leírni a világ lassú vonulását útján, a halk enyészet felé, elfogadni, otthonra lelni benne. Valójában buddhista bölcs volt, aki meg akarta kímélni, amennyire lehet, olvasóit a szenvedéstől.

Tűnődő esszéi tanúsítják, mennyire nem akarta megmondani, hogyan vannak a dolgok, történettelen történetei, elbeszélései, hogy nem akart kívülről rendet erőltetni a világba, átengedte az entrópia törvényeinek. Kései írásainak széteső volta csak végső következetesség volt. Fecsegett, arról, amit látott, nem hitt abban, hogy szerkezetbe kéne rendezni. Miért kellene? Nyugodt volt és megnyugtató, amikor beszélt.

Kételyei tartották meg derűsnek. Azért szerette a várost, mert sokféle hangnak adott teret egyszerre, a sokféleséget látta a zsarnokság elleni egyetlen garanciának. Hogy szóljon egyszerre minden hang, elnyomhatatlanul, korlátozzák egymás érvényét, éljenek együtt. Soha egyik se váljon dominánssá, ne hallgattassa el a többit. Ez volt az ő liberalizmusa, érzületi, alkati és szörnyű korai tapasztalatokon érlelt világképe. A sokféleség, amelyben nem szűnik meg a kétely.

Ha – alkatával ellentétesen – szólt, politikai nyilatkozatokat tett, ezt féltette. A nemzetállamokat egyneműségre törekvőnek érzékelte, a diverzitást, a kételyt féltette tőlük. A kételyt féltette csak, amikor látszólag magabiztosan szólt.

Szerette Közép-Európa sajátosan zsidó tapasztalati világát, szerette Izraelt, kötődése egyre erősebbé vált az évek során, és egyre mélyebbre nyúlt a hagyományba. A végén már csak a személyesben, a személyes történetekben hitt, azokat mesélte, a sajátja pedig, amelyet a legjobban ismert és újra és újra szemügyre vett, a halottak iránti hűség, életben tartásuk az emlékezetben, ez mind és egyre inkább zsidóvá tette.

Gyerekként túlélt holokauszt, betiltás, üldözés, belső emigráció a Kádár-rendszerben, belső, mert nem ment el, hiába bíztatta rá a rendszer, ez volt a stratégiája. Csendes, szemlélődő, konokul maradó, makacs bátorság. Szelíd és kérlelhetetlen figyelem. Nem csinált túl nagy ügyet az egészből, de szeretett élni. Amikor visszavonulhatott, távolról követte még a világot. Magaslat nyílt szemlélődésének. Fenn a hegyen, napfogyatkozáskor-írta önéletrajza címében. Pontos. A természeti tájban, amely szintén mindig vonzotta, az a megnyugtató, hogy itt marad, utánunk is. A természet lassú, ráér, mert örök. Ebben a tudatban nézett szét ő is a Balatonnál élete alkonyán. Fenn a hegyen napfogyatkozáskor.

Barátjától, Csoóri Sándortól, amikor meghalt, érzelmes búcsút vett. Itt, lenn, volt úgy, hogy elváltak útjaik, de, mint írta, ott, fenn, az Eljövendő Világ presszóiban újra találkoznak majd. Mert az, ami itt lent néha elválasztotta őket, már rég semmivé vált, ami viszont összekötötte őket, az örök. Alighanem már ki is kérték újra az első feketéjüket. Mert az, ami összeköt minket, erősebb, mint a halál. Konrád szívéből nem mosta ki egy hosszú élet kedves, korai és későbbi halottai emlékét. Mindig és mindenhová hazatért, ebben rejlett végtelen bölcsessége. Hazatért most is.

Legyen áldás az emléke. 

(Fotó: Szilágyi Lenke)

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek