Az Álmodozások kora – Szabó István születésnapjára

2020. Február 18. / 17:22


Az Álmodozások kora – Szabó István születésnapjára

A háborús árvák, egy árván maradt ország szószólója volt, a pusztítás poézisét kereste a 20. századi történelemben. Egy nemzedék tempózik a vízben korai filmjében, tűnik el ködalakjuk a Dunában egy fantomapát követve, megszólal az ébresztés mindenhol egyszerre az országban és azt fuvolázza a telefon, hogy: tessék felébredni.

A nehéz ébredések filmes költője, egy elveszett generáció mindennek ellenére is elveszett tagja. Az első és sokáig egyetlen Oscar-díjas magyar film rendezője egy sebzett lelkű nemzedék félszeg képviselőjeként érkezett meg és az árvaság önmagára eszmélésének pillanatairól mesélt, arról az időről, amikor a 60-as években felnőtté vált, 1944 és 1956 emlékével sokszor összetört szívében, a háborús árvák nemzedéke. Onnan indulnak el a filmjei, ahol a Valahol Európában véget ért. Bálint András rebbenékeny szépségű tekintetét tükörként használta, a kortársak mind magukra ismertek benne.

Árvának lenni a felnövésre való képtelenség. A gyerekkor elmaradása a biztonság hiányát jelenti, az apamintáét, a világba vetett ősbizalom megtagadását. Az érintés hiányát, amely tudatja, hogy minden rendben van, mert Apa vigyáz ránk, ott van velünk, nem hagy el minket, nem hagy el minket soha. Tartozunk valakihez és lassan leválunk róla. Ha nincs kiről leválnunk, nem lehetünk felnőtté igazán.

Szabó István életműve ezért szól a felelősségről a gyászolás után. Miután elbúcsúzott az árvaság korától, az álmodozások korától, mindvégig ezt kereste. Az apahiány képi költészetben feloldó művész felelősséget, hogy elég-e, ha csak a vásznon mond igazat, ha csak a munkájában őszinte. Ma már tudjuk, hogy benne volt mindebben a 19 éves fiú dilemmája is az 1956-ot követő megtorlások idején. Azt, hogy mit jelentett Szabó Istvánnak a felnövés.

A Budapesti Mesék, amelyeket Szabó István mesélt el nekünk, nem hazudnak, a rémséget, az irtózatot mutatják úgy, ahogy történt és mégis mesék, mert vigaszt jelent gyengéd költészetük számunkra. Az, hogy Szabó István ismer és néha kissé szentimentálisan szeret bennünket.

Amit látunk, az a megtört szív költészete, az fut előttünk a filmjeiben, ezért könnyű vele azonosulnunk, ezért könnyű szeretnünk azt, amit csinál. Gyakorta zsidó élettörténetekről, zsidó árvaságról mesél úgy, hogy nem merül fel bennünk, hogy ne magyar élettörténeteket néznék, hogy ne tartoznánk egymáshoz elszakíthatatlanul. Zsidó élettörténetek filmeseként vált nagy nemzeti költőnkké. Ott van minden Sors-történetén a napfény íze, vékonyan bevonja mindig a pusztítás képeit. Arra tanít, amire a legnagyobb szükségünk van: emlékezni, közben mégis elengedni. Emlékezni és közben elengedni végre az árvák generációjának történetét, amíg még itt vannak, amíg még vigasztalhatjuk őket.

Isten éltesse!

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek