Rózsa Péter: Jelenlét

A „jelenlét” szóról az embernek elsőként Jancsó Miklós trilógiája ugrik be, ami 1965 tavaszán, majd 1978 és 1986 őszén készült, ugyanazon a két helyszínen: az olaszliszkai zsinagóga romjainál és Bodrogkeresztúron, a zsidó temetőben. Az alkotás 21 évet fog át, ez idő alatt a lassú pusztulás nyomai egyre szomorúbbá tették e két helyet. Azonban azt is látjuk, hogy az ember mindig jelen van: ténylegesen, amikor a filmben feltűnnek az idelátogató gyerekek és a rabbi, de megformálódik a metafizikai üzenet is, miszerint nemcsak a létező épületek által van jelen a zsidóság és az emlékek sem csak a holtak világában találhatók.

Olaszliszkán a zsinagóga – zseniális építészeti megoldással – az egyik legsokrétűbb üzeneteket sugárzó, modern eszközökkel felszerelt, interaktív emlékhely lett, a bodrogkeresztúri temetőt pedig nem csupán rendbe tették, hanem az új ohelhez, ahol Steiner Jesájá (Steiner Sáje vagy Reb Sájele) csodarabbi sírja található, a halálának emléknapján sok ezer zsidó és sok keresztény érkezik szerte a világból minden évben. Ilyenkor az okostelefonok és az internet segítségével lényegében a Föld bármely pontjáról bekapcsolódhatunk az ünnepbe.

Ma leginkább éppen így lehetünk jelen mindenütt, ahol a zsidóság számára fontos egy-egy hely, esemény és közösség.

A magyarországi zsidóság jelenvalóságán gondolkodva elővettem és újra elolvastam a Kovács András szerkesztette Zsidók a mai Magyarországon című könyvet, amely lényegében a még 1999-ben készült, a zsidó identitásokat vizsgáló szociológiai kutatás elemzése.

Kovács a Zsidó csoportok és identitásstratégiák című fejezetben visszatekint a magyar neológia és asszimiláció történetére is: mikor volt sikeres az integrációi és mikor vált kudarccá, hogyan alakult a magyarországi zsidó és nem zsidó társadalom egymáshoz való viszonya.

Közismert, hogy az 1867-es kiegyezés után – az Osztrák-Magyar Monarchia befogadó környezetében egészen Trianonig – a zsidók emancipációja fokozatosan vezetett el a nemzetbe való betagozódás végpontjának tekinthető lépcsőfokig, amikor a vallást és hagyományokat elhagyó, főleg budapesti zsidók jó része a névmagyarosítások és vegyesházasságok révén magyarabbá vált a magyaroknál – ahogy ezt gróf Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője is hangsúlyozta a párizsi béketárgyalásokon.

Az idézett elemzésben olvasható az is: a magyarországi zsidók túlnyomó többsége úgy látta jónak, hogy teljes egyenjogúságuknak a maradéktalan beolvadás és elmagyarosodás az ára. Tudjuk, ez csapda volt, mert Trianon után a feudális jellegű – földesurak és dzsentri hivatalnokok által dominált – politikai közegben éppen az integrálódott zsidók váltak ellenséggé. Míg a befogadó korban, a megelőző bő negyven évben az elmagyarosodó zsidókat jó, az ortodox (kaftános, pajeszos stb. ) zsidókat pedig rossz szemmel nézték, addig a ’20-as évek alatt ez megfordult: a beolvadni, a nemzettel azonosulni akaró, a polgári életben időközben kiemelkedő szerepet, a kapitalista fejlődésben és a magyar kultúrában nagy sikereket produkáló zsidók a magyarok többségének szemében a betolakodó, az országot erőszakosan a maguk képére fordító, idegen elemnek számítottak, ellenben az ortodox zsidósággal inkább kibékültek volna.

Milyen választ tudott adni erre az érintett zsidóság?

Egyrészt a származás teljes elrejtését, letagadását, a kisebbségi lét elutasítását, vagyis menekülést a többségi társadalomba. Másrészt – amint azt Kovács András Henri Tajfel elméletére utalva leírja – a kisebbségi viselkedésstratégia alkalmazását zárt közösség kialakításával, tehát – az előbbi válasz ellentéteként – a vallásos közösségbe való visszahúzódást az ultraortodox és haszid zsidók mintájára.

Utóbbi esetben azonban a 20. században van egy új vonás; a korábbi asszimilációs életmódból bizonyos elemek még a legzártabb csoportban is tovább élhetnek, s Kovács erre két példát hoz fel. Az egyik a szatmári haszidok nyelvi elmagyarosodása, a másik a lubavicsi haszid csoportok gyors, ún. instrumentális alkalmazkodása a modern civilizációhoz. Ez pedig már nem asszimiláció, nem beolvadás, hanem a közösség sérülésmentes fenntartása nagy konfliktusok és önfeladás nélkül a környezettel való érintkezéssel, egymás mellett éléssel.

Érdemes átgondolni, hogy a neológ zsidóság e téren vajon milyen lehetőségekkel rendelkezhet. Az október 7-i terrortámadás ugyanis azt jelzi, hogy ismét beléptünk egy olyan korszakba, amikor – immár egymást erősítve – elemi erővel támad fel az antiszemitizmus és az Izrael-ellenesség szerte a világban. Ismét csődöt mond az érvelés, a tényszerűség, az ok pedig felcserélhetővé válik az okozattal: a bűnös- és áldozati szerepek önkényes cserélgetése zajlik, amiben vallási, jobb- és baloldali politikai álláspontok – leginkább történelmietlen, primitív zagyvaságok – keverednek.

Számunkra fontos és egyelőre biztonságot jelent, hogy a magyar kormány szolidáris és együttműködő Izraellel, és a meghirdetett zéró tolerancia programja elejét veszi annak, hogy a magyar társadalom jó részében történelmi hagyományként továbbélő zsidóellenesség teret nyerjen – de ez vajon meddig tart?

Nem kellene-e hatékonyabban felvértezni magunkat egy gyűlölethullám – vagy egy lehetséges kirekesztő politikai irányvonal – megerősödése ellen?

S amennyiben az integráció sikertelen volt – mert az volt –, mégis hogyan volna lehetséges a zsidó identitás maradéktalan megőrzése, sőt megerősítése és a zsidósághoz való tartozás egyértelműsítése úgy, hogy ne sérüljön a társadalmi környezethez fűződő viszony?

A neológia számára nem kérdés, hogy az egyik legerősebb ilyen elem a magyar nyelv magas szintű, anyanyelvként való birtoklása. Ez egyben a politikai nemzethez való tartozást, a magyar kultúrába való teljes beágyazódást jelenti. Ez az adaptációs képesség a legerősebb.

Nézetem szerint két tényező gyengíti – vagy más politikai kurzus esetén: kikezdheti – a neológ zsidóság, konkrétan a Mazsihisz környezettel való interakcióját.

Az egyik a holokausztnak, a magyar holokauszt emlékezetének egyoldalú képviselete; a másik az új típusú közösségi médiában és a digitális térben való gyenge jelenlét. Előbbivel nehéz lesz mit kezdeni, mert a 80. évforduló – sajnos – úgy lett kitalálva, hogy a kormány adott egy milliárd forintot a zsidó szervezeteknek az egész éves programjaik támogatására, ami viszont azt az üzenetet is hordozza majd – különösen az erre kihegyezett fülűek számára –, hogy a zsidók megint csak a saját sebeiket nyalogatják. Nem kevesen lesznek, akik cinikusan úgy vélekednek: a zsidók mindig csak a haláltáborokra meg a deportálásokra „emlékezgetnek”, még mindig áldozati szerepben nyafognak, és nyolcvan év elteltével is a magyarok felelősségét emlegetik. Ez azért visszás helyzet, mert véleményem szerint elsősorban a magyar államnak kellett volna vezekelve megemlékezni a 80. évfordulóról úgy, hogy a zsidóság a „közönség soraiban” foglaljon helyet; vagyis az emlékezésben elsősorban nem is csak a zsidóknak, hanem éppen a nem zsidó magyaroknak kellene részt venniük. Ha már így alakult, akkor viszont ebben az évben különösen fontos lesz, hogy a Mazsihisz a megemlékezéseken messze túlnőve jelenjen meg minden más platformon, helyen és időben.

Október 7. után pedig a Mazsihisznek – továbbá minden zsidó egyháznak és szervezetnek – missziós feladata is van: ellensúlyozni, sőt pozitív kommunikációval visszafordítani az Izraelt „apartheid államnak” bélyegző, a Zsidó Államot népirtással vádoló támadásokat. A saját népét sem kímélő Hamászt támogatva – sokszor éltetve – a radikális csoportok világszerte elkövetik azt az aljasságot, hogy Izraelt, a holokauszt áldozatainak menedéket nyújtó államot a hóhérok államaként ábrázolják. Ezt nemcsak Izrael melletti kiállásunk okán, hanem a hazai, szunnyadó antiszemitizmus ellenében kell keményen visszafordítani. Mindehhez a hagyományos médiajelenlét nagyon kevés, a digitális tér pedig még messze kihasználatlan.

Ma az Y és Z generáció tagjai a legmodernebb kreatív eszközökkel találják meg helyüket az új nyilvánosságban: több tízezres elérésű digitális oldalakon kommunikálnak, és a hagyományos, megszokott, a politika által uralt közbeszéd helyett jól érezhetően alakítják saját diskurzusaikat és alkotják meg saját világukat. E digitális platformokon kell keresnünk nekünk is az új tereket, itt kell erőteljesen megjelenni egyre több, életteli üzenettel, programmal, itt kell többet szerepelniük a népszerű rabbiknak, és a Mazsihisz vonzáskörében lévő tehetséges embereknek. Minden adott, ami jó tartalom lehet, csak egyelőre ezek kevésbé vannak jelen ott, ahol a mai kor megkívánja.

Mindezt annak tudatában írom, hogy éppen most készült el a Mazsihisz online kommunikációs platformjainak részletes elemzése, ami egyértelműen jelzi: az utóbbi időben jelentősen növekedett a közösségi médiaterekben a jelenlétünk, szintén emelkedik az 1 %-os SZJA-támogatások száma, és ami különösen fontos: nemcsak a fővárosban, hanem – mérhetően – azon kívül is. Ezt a fajta új közösségi kommunikációs tevékenységet érdemes lesz tehát további erőforrásokkal támogatni.

Címlapkép: Pixabay