Nyomozás a Kolumbusz-ügyben

„Kolumbusz Kristóf nagysága nem abban áll, hogy elért céljához, hanem hogy útnak indult.” (Victor Hugo)

Aligha van olyan világtörténelmi személyiség, akinek sorsát annyi titok lengené körül, mint Kolumbusz Kristófét. Egy Hercule Poirot szürke agysejtjei, de még a „névrokon”, Colombo fineszes módszerei sem találnák meg a kiutat ebből a labirintusból.

Hadd vegyük hát magunk mellé „nyomozóként” Simon Wiesenthalt, aki arról nevezetes, hogy a náci bűnök felderítésével foglalkozó intézetben sok ezer feltáratlan ügyet vizsgált ki. Wiesenthal könyvet írt Kolumbuszról „A reménység hajósa” címmel. Ezen a nyomon haladt Jane Frances Amler műve is, ami tavaly jelent meg New Yersey-ben.

columbus.jpg

Találomra vessünk fel néhány példát Kolumbusz életpályájának titkaiból. Ha egyszer Génuában született, miért beszélt és írt spanyolul; miért hogy olaszul csak káromkodni hallották, s bár tudott portugálul is, csak ritkán használta ezt a nyelvet. Anyanyelve – minden jel szerint – az ókasztíliai spanyol volt. Mivel magyarázható továbbá, hogy a kis génuai szövőmester fia tudott latinul, ismerte a héber írást, fiatalember korában már nevezetes volt arról, hogy jól ért a matematikához, a geometriához, az asztronómiához, vannak kozmográfiai és kartográfiai ismeretei, járatos a „nautikus” tudományokban, a navigációban, a hajózás fortélyaiban.

Hol és kiktől tanulta mindezt? 

Autodidakta lett volna, s ha nem, úgy ki finanszírozta tanulmányait? Azután: hogyan lehetett az, hogy az egyik igen előkelő portugál arisztokrata család leányát vehette feleségül. A legszembetűnőbb titokzatosság, ami Kolumbuszt körülveszi az, hogy tudatosan elhomályosított, elhallgatott, vagy akár félrevezető tényeket közölt családjának eredetéről, életútjáról.

Nevét élete során ötször változtatta meg. Olyan korban élt, amelyben a vallási üldözések miatt, különösen a zsidók körében, sokan kikeresztelkedtek, titkolták származásukat. Salvador de Madariaga, neves spanyol tudós, már a harmincas évek elején könyvet szentelt annak a feltevésnek, hogy Kolumbusz titkolódzása családja esetleges zsidó eredetével függhet össze. De próbáljuk meg rögzíteni: mi az, amit többé-kevésbé biztosan lehet tudni róla. Szinte bizonyosnak vehető, hogy 1415 táján született Génuában. Fiatal tengerészként, mint ún. corsaire, részt vett több tengeri csatában. Egy franciák és génuaiak közötti ütközet hajótöröttjeként Portugáliába került. Itt élő Bartolomeo nevű testvérénél – aki egy spanyol kolónia tagja volt – telepedett le.

Portugália volt ebben az időben Európában az első a tengeri hajózás terén. Kolumbusz csak itt – ahol valóságos központja volt a nautika tudományának, legjobb szakembereinek – sajátíthatta el azt a tudást, amelynek birtokában később a nagy útra vállalkozhatott. Portugál hajókon bejárhatta az afrikai partokat, s eljutott északra is, egészen Izlandig. Ott – feljegyzései szerint – olyan, általa indiaiaknak vélt emberekkel találkozott, akik csónakokon érkeztek az óceán felől. Ez is megerősítette benne azt a szinte már rögeszméjévé vált hitét, hogy nyugat felé meg lehet találni a hajóutat Indiába. Ez időben egybeesett azzal, hogy Lisszabon, akárcsak Génua, majd nyomukban a spanyolok, lázas igyekezettel keresték a tengeri utat az Indiákhoz (egyébként így nevezték akkor az összes ázsiai országot), mert az Oszmán Birodalom, amikor 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, kezébe kaparintotta a szárazföldi utakat az aranyban, ezüstben, s főként a rendkívül értékes fűszerekben gazdag ázsiai országokhoz; újabb vámokkal, adókkal sújtotta az európai kereskedőket.

Csakhogy a portugálok Afrika körülhajózását kísérelték meg. Kolumbusz ezzel szemben nyugat felé akart haladni. Hiába sikerült bejutnia I. Joaóhoz, a király és tudós tanácsadói elvetették a túlzottan magabiztosnak tűnő fiatalember tervét. Ezután 1484-ben a spanyol udvarnál próbálkozott. Akkor még csak 15 éve telt el azóta, hogy Izabella és Ferdinánd házasságával megteremtődött a lehetőség Kasztília és Aragónia egyesítésére, s így létrejött a későbbi egységes Spanyolország, a spanyol birodalom magva.

Az egységesülő Spanyolország számára kulcskérdés volt a reconquistának, a mórok által a VIII. században elfoglalt területek visszahódításának befejezése, azaz az utolsó mohamedán állam, Granada visszaszerzése. Amikor Kolumbusznak 1486-ban alkalma nyílt expedíciós tervét a spanyol uralkodópár elé terjeszteni, kedvezően fogadták, tisztában voltak azzal, hogy Portugália előretörése e téren számukra is kihívás. Ekkor azonban még folyt a súlyos harc Granada visszahódításáért, így az udvarnak nem volt sem ereje, sem pénze az expedíció támogatására. Erre csak Granada eleste után kerülhetett sor. Kolumbusz a kényszerű várakozás idejét arra használta fel, hogy további támogatókat szerezzen.

Spanyolországban meghatározó szerepe volt, a még az antik időkben odamenekült zsidó közösségnek, amely a lakosságnak, becslések szerint, mintegy 8-10 százalékát tette ki. E közösség számarányánál nagyobb gazdasági és kulturális befolyással bírt. Pénzemberei, tudósai, földrajzkutatói, kartográfusai nélkül elképzelhetetlen lett volna megvalósítani Kolumbusz tervét. Csakhogy a XIII. század elejétől kezdve, a IV. lateráni zsinat (1215), III. Ince pápa dekrétuma óta, amikor intézményesült az inkvizíció, egyre erősödött az eretnekek, elsősorban a zsidók és a mórok elleni kegyetlen elnyomás.

Korábban a zsidók és a mórok szabadon élhettek a spanyol uralom alatt, és a mór városok és a spanyol igazgatás alatt álló települések között a zsidók mintegy közvetítő szerepet játszottak. Ez a sajátos helyzet tükrözte, hogy nem a lateráni dekrétumban előírt sárga folttal alkalmazták a diszkriminációt, hanem ún. hitvitákat rendeztek a városok nagy terein, ahol a felekezetek szószólói, papok, rabbik, teológusok érveltek hitük mellett. Ezek persze sohasem voltak olyan bájos-szellemes szócsaták, ahogyan Heine a toledói aulában lefolyt vitát ábrázolta Disputáció c. versében. Fokozatosan eldurvultak, s gyakran nyílt atrocitásokká fajultak. 1391-ben 4000 ember életét oltotta ki a sevillai pogrom, amelyet hasonló vérengzések követtek még öt városban.

Az idők során, a kényszerre való tekintettel, sokan áttértek a katolikus hitre. (Conversónak nevezték őket, azokat pedig, akik csak látszatra keresztelkedtek ki, de titokban megőrizték ősi vallási szokásaikat, marránusoknak; a kikeresztelkedett mórokat pedig moriszkóknak.) Az inkvizíció arra kényszerítette az újkeresztényeket – a legvadabb kínzásokkal –, hogy denunciálják a marránusokat. A máglyahalálra ítéltek között a legtöbben ez utóbbiak voltak. És persze akadtak, akik rettegésükben túl is teljesítették a megkövetelt penzumot. Bonyolította a helyzetet, hogy a spanyol arisztokrácia és a polgárság körében sok vegyes házasság volt, amit persze titkolni kellett, vagy „érdemekkel” ellensúlyozni. Bármily hihetetlennek hangzik is – J. F. Amler szerint –, Torquemada főinkvizítor utódja, aki rendületlenül folytatta a zsidók üldözését, maga is conversio volt. Ám a keresztény spanyolok, papok, szerzetesek többsége döbbenten reagált a szörnyűségekre, sőt sokan tiltakoztak is ellene. De az inkvizícióval még pápák sem tudtak elbánni. Eretnekség címén elsősorban a gazdagokat vádolták meg, hiszen a tűzhalálra ítéltek vagyonán osztozkodott a királyi hatalom és az inkvizíció. Amikor VI. Sixtus pápa korlátozni kívánta az inkvizíció tevékenységi körét, Ferdinánd egyszerűen elutasította a pápa bulláját.

Torquemada célul tűzte ki a zsidóság és a mórok maradéktalan kiűzését az országból. Neki tulajdonítják azt a jelszót (ennek változatával Hitler Németországában lehetett találkozni), miszerint: „Egy nép, egy birodalom, egy vallás.” Ekkor találták ki azt, hogy a „vér tisztaságát” okirattal kell bizonyítani. Torquemada koncepciós pert eszkábált össze. Eszerint rituális gyilkosság történt: egy keresztény gyermeket keresztre feszítettek, majd szívét kitépték. E vád alapján királyi dekrétum született, amely elrendelte: a zsidóknak, akik nem térnek át a katolikus hitre, halálbüntetés terhe mellett 1492. július 31-ig el kell hagyniok az országot. A határidőt azután meghosszabbították augusztus 2-ig, éjfélig. Figyelemre méltó, hogy ezen az estén, Kolumbusz külön parancsára, az „indiai” útra induló mindhárom hajó legénységének jóval éjfél előtt a helyén kellett lennie. Augusztus 3-án virradatkor indult el Palos kikötőjéből a Santa Maria, a Pinta és a Nina nevű karavella.

Mi sem érthetőbb, minthogy Kolumbusz összekapcsolta a két ügyet. Gondoljunk csak bele sajátos helyzetébe. Az ő legfőbb támogatói az udvarnál Don Isaac Abravanel, Gabriel Sanchez és Luis de Santangel, a királyok kincstárnokai, nagy befolyással bíró, óhitű, vagy kikeresztelkedett zsidók, conversók voltak; ugyanakkor a királyok elhatározták 300 000 spanyol zsidó kiűzését az országból. Don Isaac Abravanel megkísérelte ugyan 300 000 dukát aranyért visszavonatni a dekrétumot. Magas egyházi méltóságok támogatásával már-már sikerült a királyi párt meggyőznie – amikor a tárgyalásra Torquemada, feszülettel a kezében, berontott, s szitkozódva, judásoknak aposztrofálva a jelenlévőket, felindultan Izabella felé vágta a keresztet. A királyi pár erre meghátrált, a dekrétum érvénybe lépett. Vagy gondoljunk arra, hogy Kolumbusz másik két projektorának családjából többen is máglyán végezték életüket.

Hogyan is kapta meg végül Kolumbusz élete nagy lehetőségét? A királynőnek a hittérítés nagy távlatait, Ferdinándnak pedig mesés kincseket, hatalmas jövedelmet ígért. De ő is nagy árat kért: alkirályi, gubernátori kinevezést, „az óceánok admirálisa” címet, továbbá 10 százalékot a tengerentúlról várható haszonból. Követeléseit először ridegen elutasították. Ekkor Luis de Santangelhez fordult. Ő latba vetette minden befolyását Kolumbusz érdekében, s felajánlotta az udvarnak, hogy meghitelezi a kincstárnak az expedícióhoz szükséges 17 000 dukátot. Így végre elindulhatott a merész vállalkozás.

Kolumbusz nem tudhatta bizonyosan: milyen messze van az óceán túlsó partja, ahol majd – úgymond – eléri az „Indiákat”. A kiváló kartográfus, Toscanelli számítása szerint Kolumbusz úgy tudta, hogy kb. 2400 tengeri mérföldet kell megtennie ahhoz, hogy elérje Cipangót, azaz Japánt. Ez akkora távolság volt, hogy Kolumbusz csak a nyílt tengeren merte megmondani a legénységnek: milyen hosszú út vár rájuk. De tempósan tudtak haladni, az erős hátszél segítette őket. Így viszonylag hamar elérték a közép-amerikai partok előtti szigetvilágot. Október 12-én hajnalban már elhangzott a nevezetes felkiáltás: „Föld! Föld!”.

Mit ismeretes, Kolumbusz ezen az útján csak néhány szigeten járt, s csodálatos gazdag birodalom helyett csupán kezdetleges indián településeket talált, ahol nem volt arany, sem drágakő, s végképp nem lelt kincset érő fűszereket. (Krumplit és dohányt viszont áthozott Európába.) Csalódása ellenére meg volt győződve arról, hogy az óceánon túl szárazföldre jutva, Indiát érte el. Ezért is tért vissza hamarosan Spanyolországba, hogy sikeréről személyesen tegyen jelentést a királyi párnak, s hogy támogatást kapjon az ismeretlen világ további feltárására – nagyobb hajóhad, több felszerelés és ember segítségével. Nem tudhatta, hogy ünnepélyes bevonulása Barcelonába, szíves fogadtatása az udvarnál – lesz pályájának csúcsa.

Az első úton az Eldorádó elmaradt; a második átkelés célja az elsőnek a fordítottja volt: átvinni az európai civilizáció, gazdálkodást a tengerentúlra. Ez azonban nem sikerült, főként azért, mert a mesés meggazdagodásra számító embereinek többsége lezüllött, az indiókkal kegyetlenkedett. Hamarosan 12 hajóval vissza is küldte a garázdálkodókat. Kincsek helyett pedig rabszolgákat küldött a királyi párnak.

Amennyire nagy volt Kolumbusz mint admirális, annál kevésbé volt alkalmas kormányzónak, alkirálynak. Ezt jócskán ki is használták ellenségei. Már a második expedíció alkalmából is afféle komisszárt rendelt mellé az udvar. De igazi drámai konfliktusra az 1498-1500 között lezajlott harmadik út alkalmával került sor. Santa Domingóban lázadás tört ki az admirális ellen, aki sokakat felakasztatott vagy lefejeztetett. Amikor a lázadók azzal támadták, hogy ő converso (mai szóval lezsidózták), azaz az inkvizícióval fenyegették, teljesen elveszítette a fejét. S éppen ekkor érkezett meg a bírói hatalommal felruházott Bobadilla, akit az udvar azért küldött utána, mert hitelt adott a rágalomnak, miszerint Kolumbusz függetleníteni akarja magát a koronától a meghódított területeken. Bobadilla börtönbe vetette Kolumbuszt és két testvérét, majd láncra verve Spanyolországba szállította őket.

Pro forma rehabilitálta őt az udvar. Még abban a „kegyben” is részesült, hogy elindulhatott élete negyedik, egyben utolsó útjára (1502). Ám ekkor várt reá a legnagyobb megpróbáltatás. Hajói zátonyra futottak, így megmaradt emberivel egy trópusi parton 17 hónapig volt kénytelen rostokolni. Megmenekülésük hajszálon múlott. Amikor végre Kolumbusz hazatért, pártfogója, a királynő már nem élt, Ferdinánd pedig tudomást sem vett róla. Még kivívott címeit, rangjait sem biztosították, így hamarosan elhagyatottan, szinte számkivetve halt meg (1506).

Úgy vélem: az elmondottak kellő magyarázatot adnak arra, hogy Kolumbusz titkolózott, sőt olykor alakoskodott is. Például a Santa Domingóban kitört lázadásról – a királyi párnak írt levelében – védekezve az ellen, hogy ő converso volna, szó szerint ezt írta: „Csakhogy ez nem lehet így, mert ha a felfedezés értelmi szerzője converso, mert a converók Ő felségeitek és a keresztények ellenségei, de elterjesztették ezt az elnevezést, oly módon, hogy minden odaveszett.” S még hozzáteszi, hogy tudomása szerint éppen az őt vádlók többsége converso. S ezt képes volt leírni, miközben legjelentősebb támogatói, sőt barátai – mint már említettük – a conversók és az óhitű zsidók közül kerültek ki. Ez utóbbira frappáns példa, hogy világraszóló felfedezéséről először a converso Santangelt, egyik legfőbb támogatóját tájékoztatta, a királyi párt csak azután. De vajon, hogy vihette volna véghez nagy vállalkozását, ha nem szerzi meg mindkét fél támogatását, jóakaratát egy oly végzetesen megosztott világban, mint amilyen a XV. századbeli Spanyolország volt?

Élete igazi nagy rejtélye azonban mégis az: vajon mi adhatott számára oly páratlan akaraterőt, kitartást, mi ösztönözhette arra, hogy annyi megpróbáltatást kiálljon? Wiesenthal azt feltételezi, hogy a Nagy Kánról, a Ktatay-beli államról való ábrándozására vezethető vissza lelkiereje. A spanyol zsidók körében legendák keringtek e birodalomról, s arról, hogy távoli vidékeken, főként Ázsiában, virágzó városok, egész államok vannak, ahol a zsidók békében élhetnek, ahol senki sem üldözi őket. Kolumbusz életében vannak olyan jelek, amelyek arra utalnak, hogy benne is éltek ilyen utópisztikus elképzelések. Erre mutat pl., hogy első hajóútján az egyetlen tolmács, Tores, járatos volt a héber nyelvben. Kolumbusz pedig szenvedélyesen olvasgatta Marco Polo és a nyomában kétszáz évvel később indult Benjámin rabbi útirajzait, amelyekben számos utalás volt a szerencsés vidékekre elvetődött diaszpórára.

Kolumbusz Kristóf naplója

Olvasmányai középpontjában az Ótestamentum állott, főként Jeremiás próféciái és Ézsaiás könyve. Egyik titkos üzenetében – a spanyol szöveget – héber betűkkel írta. A mai szakirodalomban nem tekintik véletlennek, hogy Cadiztól Sevilláig pontosan azon az útvonalon vonult be az „Indiák” ünnepelt felfedezőjeként, amelyen egy évvel korábban, a mindenükből kiforgatott, az országból kiűzött zsidók meneteltek – a lakosság döbbent csendjének kíséretében. (Egyébként az elűzetés során elpusztult szerencsétlenek számát egyesek tízezrekben, mások százezrekben jelölik meg.)

Mindemellett semmi kétség nem fér ahhoz, hogy Kolumbusz mélyen vallásos keresztény volt, különösen Máriához fűzték bensőséges érzelmek. Ezen mit sem változtat, hogy családjában kimutathatók conversiók, hiszen még a legkatolikusabb királyok ősei között is előfordult ez. Kolumbusz, mihelyt levetette admirálisi egyenruháját, ferences csuhát öltött, otthonának a valladolidi kolostort, La Rabidát választotta, ahol haláláig szerzetesi életet élt.

Tisztázhatatlan és valójában meddő kérdésfeltevés, hogy Kolumbusz zsidó volt-e vagy nem, converso volt-e vagy őskeresztény. Az azonban bizonyosnak látszik: egy olyan új világot keresett, amely hazául szolgál az embereknek, legyenek azok bármilyen hitűek, és bármely etnikumhoz tartozók. A reneszánsz kezdetén élt, s azoknak a szellemi társa volt, akik utópisztikus vagy realisztikus társadalmi víziókban, tudományban vagy művészetben, civilizációban, gazdaságban, technikában kiutat kerestek abból, ami az ún. „sötét” középkorban – valóban sötét volt. Amit Michelangelo freskóiban és szobraiban, Raffael festményeiben sugallt, s amit a többi mester és szellemóriás követendő példának állított a kor elé, azt Kolumbusz a térképen és az új országokban kereste.

S ha egészen másképp alakult is ki az Újvilág, mint ahogy ő azt elképzelte, bizonyos értelemben mégis az ő törekvéseit igazolja. Ha a pangó indió birodalmak – amelyek egyébként hierarchikus, rabszolgatartó államok voltak – megmaradnak, ha Európa és a világ az évszázadok során nem „exportálhatja” az otthonukból elűzött, az ellehetetlenülés elől menekülő, földönfutó milliókat az amerikai kontinensre, úgy az emberiség a civilizáció és a demokrácia egyik legerősebb társadalmával volna szegényebb. S ebben az összefüggésben joggal méltatja az utókor Kolumbusz érdemének nagyságát.