Mai születésnapos: Radnóti Miklós

Idézzük fel újra: ezekből a sorokból tanultunk magyarul, ezekből a sorokból tanultunk magyarnak lenni. Nem tudhatnánk nélküle, az ő szavai nélkül, hogy e tájék mit jelent nekünk, akik itt születtünk és élünk, ahogy a hitvesi szerelem, a házastársi gyengédség szavait is tőle tanultunk.

A magyar zsidóság halálos szülőföld-szeretetének jelképe ez a kedves mosolyú, örökké fiatal fiú. A mindennek ellenében tanúsított hűség mementójaként vált halhatatlanná nem sokkal azután, hogy 35 éves korában meggyilkolták.

De ma, a 107. születésnapon ne a Bori noteszből, ne az utolsó versekből idézzünk. Olvassuk most azokat inkább újra, amelyek a párizsi metróállomások neveit idézik vissza s a kissé lejtő járdát a Boulevard St Michel és a Rue Cujas sarkán, amelytől pár lépésre ma ott áll a költő emléktáblája Párizs belvárosában.

Azokat a sorokat, amelyek a fényes bóbitaként ringatózó távoli szigeteket festik és a költészet hatalmáról mesélnek vagy egy csehországi kamasz-szerelemről. A méz és a dió ízeiről, amelyeket felvált az érett korban a mák és a bíborhúsú meggy fanyarabb élvezete. Vagy egy Ronsard-szonett dallamáról szólnak. „A világ apró rebbenései”-ről.

Ezek azok a furcsa képek, amelyek néha, váratlanul megszólalnak bennünk. Olyankor, amikor észrevesszük, hogy elmúlt már, végérvényesen, a gyerekkor és mégis ottmaradt a nyoma mozdulatainkban és gondolatainkban. Hogy soha máshol nem voltunk és nem is leszünk otthon többé, csak azokban az években, amelyeket időkapszulaként működő Radnóti-sorok őriznek meg számunkra. Többek között ezek.

Páris

A Boulevard St Michel s a Rue
Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.
Nem hagytalak el gyönyörű
vad ifjúságom, hangod mintha tárna
visszhangzana, szívemben szól ma még.
A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.

S balról, a park nagy fái közt
az egyik úgy sárgált az égre, mintha
előre látná már az őszt.
Szabadság, hosszucombu drága nimfa,
aranyló alkonyatba öltözött,
bujkálsz-e még a fátylas fák között?

Mint hadsereg vonult a nyár,
port vert az úton és dobolva izzadt,
hűs pára szállt utána már
s kétoldalt szerteszét lengett az illat.
Délben még nyár volt s délután esős
homlokkal vendégségbe jött az édes ősz.

Úgy éltem akkor, mint gyerek,
kedvemre, s úgy is, mint tudóskodó
öreg, ki tudja már: a föld kerek.
Zöld voltam még s szakállam mint a hó.
Sétaltam és kinek volt gondja rá?
Később leszálltam én a forró föld alá.

Hol vagytok ó, zengő állomások:
CHÁTELET-CITÉ - St. MICHEL-ODÉON!
S DENFERT-ROCHEREAU - úgy hangzol mint egy átok.
Térkép virágzott foltos nagy falon:
Hol vagytok ó! - kiáltok. Hallgatózom.
És zúgni kezd a testszag és az ózon.

S az éjszakák! az éji vándorút
a végekről a Quartier felé!
Páris felett a furcsán elborult
hajnal mégegyszer felszürkéllik-é
mikor a versírástól részegen
és félig alva már aludni vetkezem?

Ó, visszatérni, tűnő életem
nehéz sodrából lesz-e még erőm?
A lent bűzölgő olcsó étterem
macskája párzott fönt a háztetőn.
Hogy nyávogott! Mégegyszer hallom-é?
Akkor tanultam meg, hogy hajdanán milyen
ricsajban úszhatott a hold alatt Noé.

Trisztánnnal ültem…

Trisztánnal ültem egyszer ott a part fölött,
hány éve már?
hisz akkor épp a Kingen hősködött!
Vörösborunk világított az asztalon,
feljött a hold.
A vízre csillagok csorogtak, mert este volt.

"Matróz lehetnél" - szólt, - "szélfútta, tiszta szív,
s élhetnél ott az alkonyok s a tenger kék között!"
Az is vagyok, - nevettem,
ó a költő minden lehet!
és minden is, mit szónokolsz,
mindjárt varázsolok: huhh! s azt sem tudod
hol kél a nap, hogy merre van kelet!

"Jó, jó, tudom. De tudod-é?" Tudom!
"Dehogy tudod!" -
nézett rám megvetőn s kezét fölemelé:
"ott arra távol, - még távolabb,
a Kettős zátonyok felé
szigetek ringatóznak, fényes bóbiták.
S közöttük Borneo, mint egy sötét virág!

"Odamegyünk!" - Hörpintett. "Jössz velünk!
olyat se láttál még, te zöld varázsló!"
Borát kiissza, pohara talpa csattan.
Elképzelem, - feleltem és maradtam.

Elment s szigetek intettek feléje
a Kettős Zátonyoknál, fényes bóbiták.

És intenek azóta folyton,
s mint egy sötét virág,
közöttük Borneo is integet.

S az ég a tengert tükrözi,
a tenger az eget.

Dicséret

Fénylő ajkadon bujdokoló nap
a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.
Hangodra kölyökként sikoltanak
a záporoktól megdagadt kis csermelyek.

Pillantásodtól nő a fű, kihajt
a száraz ág és tőled piroslik a vér.
Ha meghalsz, meghalok; porainkból
egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél.

Béke, borzalom

Mikor kiléptem a kapun, tíz óra volt,
fénylő keréken pék suhant és énekelt,
gép dongott fenn, a nap sütött, tíz óra volt,
halott néném jutott eszembe s már repült
felettem mind, akit szerettem és nem él,
sötéten szállt egész seregnyi néma holt
s egy árnyék dőlt el hirtelen a házfalon.
Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt,
az uccán béke lengett s valami borzalom.

Zsivajgó pálmafán

Zsivajgó pálmafán
ülnék legszívesebben,
didergő földi testben
kuporgó égi lélek.

Tudós majmok körében
ülhetnék fenn a fán
és éles hangjuk fényes
záporként hullna rám;

tanulnám dallamuk
és vélük zengenék,
csodálkoznék vidáman,
hogy orruk és faruk
egyforma kék.

És óriás nap égne
a megszállt fák felett,
s szégyenleném magam
az emberfaj helyett;

a majmok értenének,
bennük még ép az elme, -
s talán ha köztük élnék,
nekem is megadatnék
a jó halál kegyelme.

Ikrek hava

Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni.

Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér.

„S halott-e már a perdülő szirom,
ha hullni kezd?
vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?”.