Mai születésnapos: Pap Vera, aki zsidóasszonyként búcsúzott el fájdalmasan korán

A lassan két éve elhunyt színésznőt az utolsó években bájosan erőszakos Jenteként nézhettük, legutolsó szerepeinek egyike pedig Shoshana, a látszólag kemény, valójában azonban végtelenül kiszolgáltatott mikvefelügyelő volt. Egy sokat megélt, súlyos fájdalmaktól gyötört, de látszólag törhetetlen asszony, amilyeneket gyakran játszott együttérző humorral, amilyen ő maga is volt.

Kőbányai, külvárosi szegénységben nőtt fel, az édesanyját korán elvesztette. „Apu rengeteget dolgozott, állandóan másodállást vállalt, ezért nagyon keveset találkoztunk. Ezzel együtt rendkívül szoros volt a kapcsolatunk, de nemcsak vele, hanem a nagymamámmal is, aki roppant bölcs asszony volt, és aki anyánk helyett anyánkként fogta a kezünket”. Az apukája nem engedte bohócnak, artistának tanulni, az ilyen szórakozás szegény lánynak nem való, legyen inkább valami rendes munka a kezében, biztos kenyér. Egész Kőbánya úgy gondolta Pap Vera visszaemlékezései szerint, hogy arista meg színész nem innen lesz az ember, a színiképzőbe finom, jól öltözött rózsadombi úrilányok járnak – így gondolták még akkor is, a létező szocializmus kellős közepén is az emberek, a ’70-es években. A szokások, a hagyományok világa nagy erővel tartotta vissza egy már jól ismert életben. Az osztályfőnöke azt mondta, hogy ha a Pap Verát felveszik színésznek, akkor ő Hawaiin lesz hastáncos.

Pár röpke évvel később, amikor már az Üvegcipőben játszott kirobbanó fiatal tehetségként és megkapta az Angi Vera címszerepét, egy előadás végén bekopogott az öltözőbe, virágot hozott és bocsánatot kért. Nehéz indulás, mélyre temetett sérülések és elementáris elszánás. Mindig előre. Mert sírni csak a győztesnek szabad.

A naiva-szerepek helyére lassan a nehéz életű, szétesett vagy valamiféle hagyományrendtől, kívülről összefogott életű nők kerültek: „elképesztő, hogy mennyire képes volt lemenni a poklok legmélyére, akár odáig, hogy onnan már nincs is visszaút. De közben megmutatta a helyzet fonákját, és ezzel a leglidércesebb pillanatokban is, ha úgy érezte szükségét, nevetett”- írta búcsúztatójában Bóta Gábor a Népszavában. Mert titokban mégiscsak bohóc lehetett, ahogy mindig is akarta.

És így érkezett meg élete korai vége felé két olyan darabba, amelyekben a hagyomány, a zsidó hagyomány alkalmankénti zártsága és ugyanakkor hallatlan megtartó ereje egyszerre mutatkozik meg mulatságosan és drámaian. Jente, a házasságközvetítő, a stetl hagyományos kultúrájának legjellegzetesebb alakja végig úgy csinál, mintha nem látná: lassan eljár szerepe felett az idő, a Pap és a komoly kérő megállapodását felváltja egy modern, új divat: a szerelem. Az ő figurája egyszerre mutatja viccesnek és vonzónak a hagyományos életmód egyre távolodó világát. Szeretjük Jentét, ha kinevetjük is és miatta tudjuk, mit veszítünk: mert hagyomány nélkül olyan ingatag lenne az életünk, mint a hegedűs a háztetőn”.

A Mikve keményebb darab, beszél arról is, hogy a hagyomány hazugságokat is konzerválhat, de nem tagadja folytonosságot teremtő, életet adó erejét sem: a hagyomány álruháját felöltő képmutató erőszakot leplezi csak le. És a keménynek, határozottnak tűnő felügyelőnőben a kiszolgáltatott asszonyt leplezi le – ismét.

Szemérmesen hallgatott a betegségéről is és az utolsó időkben be tudott még ugrani a Mikvébe, bár azt hitte eleinte, hogy át kell adnia a szerepet. Végigcsinálta.

Ötvenkilenc évesen halt meg, a legnagyobb magyar színésznők egyikeként, 2015 áprilisában.