Mai születésnapos: Ottlik Géza író, A Világ Igaza

Az új magyar regény atyja, Esterházy Péter első számú írói példaképe, a belső szabadság pontos szavú krónikása volt az Iskola a határon szerzője. És egyike a Világ Igazainak.

A hagyományos, történelmi uralkodó osztályba születik 1912-ben és megörökli ennek a rétegnek minden jó tulajdonságát anélkül, hogy a rosszak közül bármelyik is jellemezné.

Katonatisztnek tanul és így – bár a belső tartást és önfegyelmet hiánytalanul elsajátítja – a katonai életformától, a drilltől, a hierarchiától és az erőszaktól egy életre megundorodik. A magyar irodalom nyugatos hagyományait viszi tovább már fiatalkori írásaiban, Kosztolányi Dezső és Márai Sándor ügyes kezű, jó ízlésű és jó stílusú, de nem túl eredeti követőjeként: még a Nyugatban is megjelenhet.

Ezeket a nyugatos hagyományokat őrzi a háború után is írásművészete, amikor és ahogyan lehet: a rákosizmus alatt hallgatnia kell. Aztán 1957-ben jön a Hajnali háztetők, ’59-ben pedig a sokszor átírt, tökéletesre csiszolt Iskola a határon, a kőszegi alreálban töltött évek kettős nézőpontú elbeszélése Medve Gábortól és Bébétől az örökölt kézirat szomorú játékával és a kiküzdött belső bizonyosság és összetartozás „nagyvakációjával”. Ez az a könyv, amely a modern magyar prózát átvezeti Kosztolányitól Esterházy Péterhez. Lehet, hogy egykönyves író volt és a Hajnali háztetők, a Minden megvan, a Buda csak az Iskola előtanulmányai és kommentárjai, de ha így van, ez az egy akkor is bőven elég volna.

Ha pedig nem lenne elég, még mindig ott lenne Ottlik Géza, a nemzetközi hírű bridzsszakértő és kommentátor, az egyik legnépszerűbb bridzskönyv szerzője is, aki bridzselőként is éppen olyan kombinatív készségeket mutatott, mint íróként és Fejér Lipót matematikus tanítványaként. Sosem fogjuk megtudni, neki melyik tevékenysége volt a fontosabb.

A külvilág nyomásától független, érinthetetlen belső szabadságot nemcsak könyvében, de életében is felmutatta, amikor 1944-ben lakásában bújtatta feleségével csak nemrég megismert kollégáját, Vas Istvánt a háború utolsó hónapjaiban. Közös életükről részletesen beszámol Vas István önéletrajza utolsó részében. Sok szó esik még az őket gyakorta meglátogató Örley István íróról is, Ottlik katonaiskolai évfolyamtársáról, akit a háború lényegében utolsó másodpercében gyilkolt meg egy légitámadás. Az ő emlékét egy kisregény és néhány novella mellett Medve Gábor alakja őrzi.

Ottlik Géza nem csak a magyar irodalom nagy közvetítője, hanem egyike A Világ Igazainak is, a Jád Vásem a halála előtti évben, 1989-ben ítélte meg számára a kitüntetést.

Élete és műve a belső szabadság eleganciájának nagy és mégsem nyomasztó példázata. Hogy így, ilyen finom és könnyed magátólértetődőséggel, ennyi tapintatos játékossággal is lehet hősnek lenni és mintegy mellékesen még nagy írónak is.