Mai születésnapos: J. D. Salinger, a Zabhegyező zsidó írója

Kamaszként megviselte, hogy kiderült: anyai ágon nem is zsidó: sokak szerint részben ebből a csalódásból született a Zabhegyező. Részt vett a normandiai partraszállásban, megírta a század legnépszerűbb kultregényét 32 évesen, és a bíztató kezdetek után nem sokkal be is fejezte pályáját: 45 évet töltött szinte teljes némaságban. Ő adott nyelvet a kamaszkor szomorú lázadásának.

Édesanyja, amikor az apjával összeházasodott, Miriamra változtatta a nevét, és onnantól kezdve egyszerűen zsidónak tekintette magát. Neki ez elég volt ahhoz, hogy zsidó családanya legyen, de kisfia ettől még nem lett zsidó, még akkor sem, ha a bármicvóját még megtartották, és csak utána derült ki számára is, mi a valódi helyzet. Élete egyik első traumája az volt, ez léptette be a kamaszkorba, hogy kiderült számára, amiben idáig hitt, tévedés volt: zsidónak tartotta magát, pedig az igazán számító anyai ágon nem az. Vannak, akik szerint ez a tapasztalat is hozzájárult az egyik legtökéletesebb kamaszregény, a Zabhegyező megírásához.

A hullámzó iskolai előmenetelt tanúsító fiatalember, akinek figyelemreméltó, bár roppant szabálytalan elbeszélői tehetségére viszonylag hamar fény derült, gyorsan belefutott a második traumába is: szerelme, Eugene O’Neill lánya elhagyta, hogy a nála 30 évvel idősebb Charlie Chaplin felesége legyen.

Az igazán fontos törés viszont csak ezután jött: végig kellett verekednie a fronton a második világháború utolsó éveit. Ott volt az addigi történelem legvéresebb hadicselekményénél, a normandiai partraszállásnál is, résztvevő tanúja volt „a leghosszabb napnak”. Ebben az időben találkozott példaképével, Ernest Hemingwayjel, és a háború végén ellátogatott egy felszabadított koncentrációs táborba is. Később azt mondta, hogy az égő emberi hús szagát örökre érezni fogja, akinek egyszer megcsapta az orrát.

A háború után sokat publikál, egyre inkább a New Yorkerben, egy régi novellahősét, Holden Caulfieldet szeretné először drámában, aztán végül inkább regényben megírni: amíg a dráma terve jár a fejében, úgy képzeli, ő maga fogja majd eljátszani Holdent. Végül 1951-ben regényként jelenik meg a Zabhegyező és hatalmas, minden képzeletet felülmúló sikert arat, olyan sikert, amely immár 65 éve nem tud véget érni. Generációs regény, de nem egy nemzedék, hanem a kamaszkor regénye. Élőbeszédszerű, zavart és pontos, láttatóan irodalmiatlan stílusa az amerikai próza egyik legnagyobb forradalma volt. Jerome David Salinger mindent látott már és mindent tudott, mindenen átment 32 éves korára, pályája és az amerikai irodalom csúcsán volt: hová máshová vezethetett volna még innen út, mint az elnémulásba? Egy darabig még közölt novellákat, aztán befejezte: 1965-ben jelent meg utoljára. Megírta legsajátabb, legbensőbb regényét és még egyet-mást abból, amit tapasztalt, utána, úgy találta, nem volt már mit mondania. Írni írt, de úgy döntött, hogy csak ő lesz írásainak egyetlen közönsége: nekünk többé nem volt mit mondania. Az elkövetkező 45 évben leginkább azzal foglalta el magát, hogy perek sorában „védje meg” Holdent és a magánszféráját, amelyhez voltaképpen világhírű regénye is tartozott, legalábbis számára. Senkinek nem engedte megfilmesíteni, egy fiatal barátnője, a később jelentős íróvá vált Joyce Maynard szerint azért, mert ismét úgy érezte: Holdent csak ő játszhatná el. A regényben közben, amelyről Salinger úgy érezte, csak az övé, fiatalok milliói ismertek magukra. Sajátos írói tragédia és szerencse.

Azután, hogy szembesülnie kellett saját „nemzsidóságával”, többé már egyetlen vallásban sem lelt nyugalmat, hiába próbálkozott a zen buddhizmussal, a hinduizmussal, a kereszténységgel, a szcientológiával és sok egyébbel is: nem ment ki orrából többé az égő emberi hús szaga. Írónemzedékek sorát ihlette némán és olvasógenerációk sorát segítette felnőni regénye, amely helyette is beszélt, amíg ő konokul hallgatott, egészen 2010-ig, 91 éves korában bekövetkezett haláláig.

A magyar fordítás, a Zabhegyező is kultikussá vált, ha különben mégoly pontatlan volt is. Ezért vágta különösen nagy fába a fejszéjét Barna Imre, aki Rozsban a fogó címmel fordította újra nemrégiben a regényt, az 50 éves magyar fordításnál jobban közelítve nyelvét a felszabadító eredetihez. A mítoszok természete azonban makacs: ha tudni akarjuk, miről beszélünk, továbbra is a Zabhegyezőt fogjuk emlegetni. De azért olvassák el az új fordítást is.