Élő lelki és szellemi örökség, közösséget megtartó erő

Rados Virág / Új Élet

Konferencia a 150 éves Dohány utcai zsinagógáról

„A holokauszt után, apátlan-anyátlan árvaként mint a gimnázium diákját hoztak el a Dohány utcai zsinagógába. Felnéztem a magas kupolába, ahol madarak röpködtek – sosem felejtem el azt a képet.”

E személyes emléket felidézve köszöntötte Komoly Judit professzor, az ORZSE tanára azt a nemzetközi konferenciát, amelyet a Dohány utcai zsinagóga fennállásának 150. évfordulója alkalmából rendeztek. A tanácskozás házigazdája mintegy előrevetítette az előadások közös tematikáját: a templomot övező lelki és szellemi örökség, a hagyomány, a közösség megtartó erejét.

Ugyancsak üdvözölte a résztvevőket – közöttük Streit Sándor BZSH-elnököt – Kálmán Kálmán, az eseményt szervező Dohány Utcai Zsinagóga Alapítvány elnöke, majd Zoltai Gusztáv tartotta meg nyitóbeszédét. A Mazsihisz ügyvezető igazgatója hangsúlyozta: a 150 éves zsinagóga a magyar ajkú zsidóság tradíciói, a szónoklattan és az énekművészet kincsei felett őrködik.

E gazdag hagyomány első számú letéteményesei voltak a híres rabbik, akik prédikációikkal a szószékről, tudós munkáikkal az íróasztal mellől szereztek hírnevet a templomnak – kezdte előadását Schweitzer József professzor, nyugalmazott országos főrabbi.

Elsőként Hevesi Simont említette, aki 1905-től működött a Dohány utcában. A rabbiképző hallgatójaként kollégáival együtt maga Schweitzer professzor is nem egyszer hallotta őt szombatonként beszélni a szószékről. Akkoriban négy rabbi működött a zsinagógában; szombat délelőttönként mindegyikük egy-egy prédikációval lépett hallgatósága elé. Olyan izgalmas, érdekes események voltak ezek az alkalmak, hogy gyakran még az ortodoxok is részt vettek rajtuk – a templomban az ő meggyőződésük szerint tilos orgonaszó ellenére. Erzsébetváros számos zsinagógájából (a Kazinczyból, a Rumbachból, a Holló utcaiból) egyaránt ellátogattak a Dohány istentiszteleteire, miután amott végeztek vallási kötelezettségeikkel.

Hevesi Simon lefordította Jób Könyvét magyarra, maga is folytonosan keresve a kételkedéstől a hit felé vezető utat. Fia, Ferenc A zsidó filozófia története című munkájának első kötetében Mózes idejétől a Talmudig dolgozta fel tárgyát; a mű az Amerikába való emigráció után azonban sajnos befejezetlen maradt. A később működő neves rabbit, Salgó Lászlót talmudi vonatkozású disszertációja Groszmann Zsigmond utódává avatta; a híres előd-kolléga zsidó vallásjogi kérdésekkel és vallásfilozófiával foglalkozott.

Szónoklataival és a zsidó tudományosság különböző fórumain (az 1943-ben elhunyt Hevesi Simon mellett) kitűnik Groszmann Zsigmond (ő 1906-tól 1945. évi elhunytáig működött a Dohányban). Hevesi Ferenc pedig, a már említett Simon fia, aki 1926-tól Székesfehérváron volt rabbi, 1930-ban lett a Dohány utcai zsinagóga rabbija. A felszabadulás után egy évvel, 1946-ban az Egyesült Államokba emigrált, ahol 1952-ben hunyt el.

Hevesi Simon a rabbiképzőben filozófiát és homiletikát (egyházi szónoklattant) oktatott. Élvezetes módon vezette be diákjait a stúdiumba: eredeti ötleteket adott, az egyes alkalmakhoz illő irodalmi díszítőelemeket javasolt. Szilárdan vallotta: a prédikációnak olyannak kell lennie, hogy azt a legtávolabb ülő is megértse.

Hevesi Ferenc később átvette apjától a feladatot a vallásfilozófia és a homiletika tanítása terén. Ám az ő esetükre is igaz: attól, hogy ketten ugyanahhoz az asztalhoz ülnek le, az, amit mondanak, nem lesz ugyanaz – idézte Schweitzer professzor a római mondást. A fiú valóban új stílussal és mondanivalóval gazdagította az apai örökséget. Nagy jelentőséget tulajdonított a zsidóság társadalmi elfogadásának, prédikációiban szenvedélyes hevülettel szólt a zsidókat ért támadásokról. Kijelentéseit nagy tárgyi tudással, a Bibliában és a magyar történelemben való jártassággal támasztotta alá. A felszabadulás utáni antiszemita hangokról Hevesi a Dohány szószékén emlékezett meg, onnan utasítva vissza a méltatlan támadásokat. Beszédének olyan gyújtó hatása volt, hogy a zsinagógából egy alkalommal a jelenlévők egy emberként a Parlament elé vonultak. Hömpölygött az utcán a tömeg, amelyhez más zsidók is csatlakoztak, így érve az Országházhoz, ahol a megaláztatás ellen tiltakoztak.

Fischer Gyula, a Dohány-zsinagóga szintén nagynevű rabbija, aki a pesti rabbiképzőben is oktatott, Szentírás-magyarázataival bűvölte el hallgatóságát. Gyakran merített a midrásból, a zsidó irodalom kifogyhatatlan kincsestárából, valamit a görög és latin nyelvű, zsidó vonatkozású szövegekből. Féltőn óvta a közösséget az etikai és vallási mulasztásoktól, miközben híveit a helyes, zsidóhoz méltó magatartásra buzdította. Ő volt az a rabbi, aki a szószékről beszélt a szentföldi építkezésekről, az akkori Palesztinában zajló változásokról – hangsúlyozta Schweitzer professzor. Míg a Dohány rabbijaitól általában távol állt a cionizmus (hiszen a magyar-zsidó történelmi múlt akkorra kialakított egyfajta szimbiózist), Fischer részt vett a Pro Palestina nevű egyesület munkájában. (Ez afféle szalon-cionista csoport volt, amelynek tagjai a zsidó társadalom felső rétegeiből kerültek ki.)

E nagy rabbik nem csupán szónoklataikkal, hanem tudományos munkásságukkal is beírták nevüket a magyarországi zsidóság és a zsidó tudomány történetébe – tette hozzá az elmondottakhoz a nyugalmazott országos főrabbi. Fischer Gyula kitűnik a Pészahi Haggádával foglalkozó filozofikus írásaival. Ezekben egyebek mellett Rábon Gámliélhez fűz magyarázatot: aki nem tesz eleget annak, hogy peszachkor három szót kimondjon, az nem tesz eleget a zsidóságával együtt járó kötelességének. Ez a három szó a „peszach” (bárányáldozat), a „mácó” (kenyér) és a „máror” (keserűfű). A zsidóság kertjében bontakozott ki az Agnus Dei (Isten Báránya) alakjára épülő evangélium is. Tudjuk, Jézus is megülte a szédert. Ebben az evangéliumban olvashatjuk, hogy amikor megkérdezték tőle, kicsoda ő valójában, azt válaszolta: a peszachi bárány. Fontos azonban, hogy a mácó nem az új vallás megalapítójának a teste, fejti ki Fischer, hanem a kovásztalan kenyér, amit a zsidók az Egyiptomból való kivonulás éjszakáján készítettek. A máror ugyanígy nem az új vallás megalapítójának, hanem Izraelnek a szenvedéstörténetére utal az egyiptomi fogságban.

Fischer Gyulához hasonlóan még Herskovics Fábián, a római rabbiképző egykori tanára vallotta mint alaptételt, hogy a Tóra Cionból indul ki, és a zsidó eszmevilág kupolája Jeruzsálem. Herskovics szintén a zsinagóga cionizmust vállaló rabbija volt, aki később alijázott Izraelbe.

A legnehezebb helyzetbe Katona József főrabbi került, aki Hevesi Ferenccel és Herskoviccsal ellentétben Magyarországon maradt. Az 1950-es évek kritikus politikai légkörében is a Dohány szószékéről teljesítette feladatát. Katona gyakran szintén a midrást tette meg prédikációi alapjának; az emberszeretethez szükséges zsidó szív tulajdonságairól beszélt hallgatóságának. Egyéniségét humanizmus és igazságérzet jellemezte – a szószékről ezeket az értékeket adta át a közösségnek. Hirdette, hogy a Dohány utcai templom az egész magyar zsidóságé, akiket nehéz időkben az együvé tartozás menthet csak meg. A tudós rabbi az államosításkor útmutatást nyújtott számos zsidó polgárnak, köztük körúti kiskereskedőknek, akiknek bezárták kicsiny boltjaikat. Katona mindig bölcsen és politikusan beszélt, az életbe vetett hitet hangsúlyozta. Így táplálta a reményt a csüggedt és elkeseredett emberekben. Hirtelen halála 1959-ben, a Dohány utcai zsinagóga fennállásának 100. évfordulós ünnepségén mindenkit megrázott.

A zsinagóga története összefonódik a kántoróriások pályájával, akik énekművészetükkel tettek tanúságot a hitről és mélyítették el a közösségben a vallásos érzületet. Róluk emlékezett meg zenei szemelvényekkel illusztrált előadásában Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga főkántora.

Az 1859-ben megnyíló templom első nagy énekművésze Friedmann Mór főkántor volt. A reformer gondolkodású ember tehetségét a polgárosodó zsidó közösség szolgálatába állította.

A kor igényeit szem előtt tartva a Dohány utcai kántorok két égtáj szellemiségét egyesítették: művészetükben Nyugat és Kelet találkozik. A polgárosodással ugyanis mindinkább kialakult az elvárás, hogy a zsidóság olyan zenét tudhasson magáénak, amelyre az egész társadalom előtt méltán büszke lehet. Ily módon a 19. század közepétől a Dohány utcában a harmóniák az addigitól eltérő, sajátos egyházzenei dallamvilágot mutatnak.

Fekete László előadásának első zenei betétjeként a szlichoti imádság, ez a megrázó, bűnbocsánatkérő könyörgés bűvölte el a konferencia közönségét. Előadója, az oroszországi származású Zavel Kwartin tehetségének ékes bizonyítéka, hogy annak idején hatvankét jelentkező közül őt választották ki a bécsi zsinagóga főkántori tisztére. A megemlékezésben Kwartint Ábrahámson Manó követte, aki a szövegkezelés nagymestere volt. Személyét 1926-ban az Egyenlőség című lap is bemutatta. Mintegy 40 évig szolgált a Dohány utcai zsinagógában, megnyerő hangjával a legtisztább vallásosságot közvetítetve a híveknek. A közösség soraiból származott, amiről sosem feledkezett meg. A Hinneni Heónival, a küldetésről szóló imával kérte a Mindenhatót: hiányosságai dacára segítse abban, hogy jól lássa el szolgálatát – ne a maga dicsőségére, hanem a közösség javára. Fekete László főkántor megjegyezte: munkája során példaként áll előtte a hivatás, a küldetéstudat és az alázat ezen együttes jelenléte.

Ábrahámson áhítattal teli, basszbariton hangját a Háskevénu kezdetű ima lejátszásakor ismerhették meg a tanácskozás résztvevői. Az éneket hallva nem lehet csodálkozni azon, amit Székely Mihály, a kor híres operaénekese mondott: szerencséje van, hogy ez az ember nem az Operában énekel, mert akkor ő nem volna ennyire sikeres.

Egy másik nagy tehetségről a konferencia előadója kora gyermekkori emlékeket is őriz. Loránd Mártont Fekete főkántor a Hegedűs Gyula utcai zsinagógában hallotta először énekelni. Mint mondta, már négyévesen megérezhette a minőséget, mert később más templomban is erre a kántorra gondolt. Lorándot, aki 1964-ig működött a Dohány főkántoraként, szerte Európában méltatták. A mai strasbourgi kántor róla szólva így fogalmazott: egyszerűen zseni volt. Az alkotó típusú ember maga írta és alakította énekeit, a műveket jellegzetes fordulatokkal díszítve. Fekete László lejátszott tőle egy zenei részletet; a magnót bekapcsolva tanítványa szavait idézte: „ezt a transzcendens élményt keresem a tanulmányaimban.” Az Ovinu Málkénu (Atyánk, Királyunk) kezdetű bűnbánó imát, amely a zsidó újévkor hangzik el, Loránd előadásában négyszólamú vokál festi alá. „Azokért szól az Örökkévalóhoz könyörgésünk, akik a vérüket hullatták értünk.”

Ha Fekete Lászlót külföldi kollégái megkérik, hogy reprezentálja a mai magyarországi kántorművészetet, mindig egy bizonyos felvételt játszik le. A szalagról felcsendülő ima igazi gyöngyszem: a Mindenhatót dicsőítő ének olyan meghitt és bensőséges, hogy a jelenlévők közül többen a szemük elé emelik a tenyerüket. A szemelvényt követő csendet megtörve, Fekete László bemutatja kollégáját, aki a leghátsó sorban felállva szerényen köszöni meg a tapsot. Ő Klein Ervin főkántor, a ma élő és dolgozó kántornemzedék egyik legjelesebb tagja, kórusvezető és orgonista.

Előadásának első részét a 22 esztendeje szolgáló Fekete főkántor egy saját előadású darabbal, a nagyünnepi szertartás részletével zárta. Ezután beszélt a 20. század második felének kántornagyságairól, a szefárd és az askenázi egyházzenei hagyományról, a modern zenei törekvésekről, a zsinagógai koncertéletről, a világhírű zeneszerzőkről és orgonistákról, akik a Dohányban megfordultak. Kultúrtörténeti csemege, hogy a hangszeren egy alkalommal, Liszt Ferenc jelenlétében, a neves francia komponista, Saint-Saëns is játszott.

Schőner Alfréd professzor, főrabbi, az ORZSE rektora Zászlók a zsinagógában – adalék egy diplomáciai eseményhez címmel tartott előadást, amelyet teljes egészében ide kattintva tud elolvasni.

Katona Ferenc korán elveszített édesapjáról, Katona Józsefről beszélt. Kutatásai nyomán szubjektív következtetésre jutott arról, mi okozhatta a főrabbi hirtelen halálát. A legendásan becsületes ember feltehetően beleroppant a nyomásba, amit a kommunista diktatúra és a hatalmat kiszolgáló hitközségbeliek gyakoroltak rá és egyházára.

A zsinagógáról mint a magyarországi építészet kiemelkedő alkotásáról Klein Rudolf professzor beszélt. Az MTA doktora az építészmérnök és építészettörténész szemével mutatta be a templom terveinek, majd megépítésének történetét. Ezt a képet árnyalta Kálmán Kálmán és Pásztor Raymond közös előadása az épület és az orgona közelmúltbeli felújításáról.

Novák Attila beszámolója nyomán a hallgatóság Theodor Herzl zsinagógához fűződő érzelmeit ismerhette meg.

Haraszti Miklós történész professzor a pesti zsidóság megmenekülésének történetébe, annak eddig ismeretlen tényeibe avatta be a jelenlévőket. Szívszorító volt hallgatni Domokos Miksának, a zsidó tanács ügyvezetőjének esetét, akit az 50-es években, a koncepciós perek idején igaztalanul megvádoltak Wallenberg meggyilkolásával.

Az 1949 utáni magyarországi cionizmusról szólt Engländer Tibor professzor, míg Deutsch Gábor főiskolai adjunktus a neológiáról vallott nézeteiről beszélt. A zsidóságot szerinte csakis a vallásban lehet megőrizni. A különböző irányzatok képviselőinek párbeszédét pedig a viaskodás helyett az egyetértésnek és a kölcsönös tiszteletnek kell áthatnia.

v__g__l__szl___10.jpg

Hogy milyen nagy hatással volt a zsinagóga Erzsébetvárosra, azt Bóka László, a városrész történetének avatott ismerője mutatta be a korabeli sajtóból vett számtalan színes idézettel. A templom épülését Budapest közönsége lelkesen üdvözölte, ám a befogadó hangvétel mellett sajnos akadtak antiszemita kirohanások és akciók.

A Zsidó Múzeum különleges, művészi értékű kincseit, a féltve őrzött kegytárgyakat diavetítéssel kiegészített előadásában Toronyi Zsuzsanna szemléltette. Komoróczy Géza professzor a Dohány hatását elemezte a főváros és a zsidóság kapcsolatára. Fontos megállapítása akár a tanácskozás summázata lehetne: a zsinagóga egyszerre zsidó templom és szerves része a magyar kulturális örökségnek.

Kapcsolódó íráunk:

Mozaikok egy rabbi dinasztia életéből

Ahol és ahogy a zsinagóga fölépült

Tekintse meg képgalériánkat