Benedek István Gábor: A reménytelenségtől az Aranyhomokig

Breuer Péter a Kossuth Rádió hullámhosszán hallható Halljad Izrael című műsor szerkesztő műsorvezetője beszélgetett Benedek István Gábor íróval.

big_interj__.jpgNemrégiben jelent meg Benedek István Gábor (képünkön) legújabb könyve, az Aranyhomok. A nagyszerű írót, újságírót, a remény című folyóirat szerkesztőjét könyve kapcsán kérdeztük. BIG beszélt a kötetről, a gyermekkoráról a Magyar Holokauszt 70. évfordulójáról.

Nemrégiben jelent meg legújabb könyve, mi a címe, miről szól ez a kötet?

Aranyhomok a könyv címe és arról a területről szól, amit Aranyhomoknak hívtak, bár már nincsen arany, minden rézzé változott, nincs már Aranyhomok, talán remélhető, hogy egyszer lesz. Most azonban, a zsidó naptár szerint ádár hónapja van és eszembe jutott egy másik, régebbi írásom, aminek a főszereplője egy nagyon kedves rokonom, aki egy tüneményes ember volt. Egy ösztönző, mindenféle jóra ösztönző ember volt, vallásos volt, ő a második nagybátyám, de az élet úgy hozta, hogy olyan sokan pusztultak el a családomból, leszűkültek a távolságok és édes nagybátyámmá „szelídült”. Pont most, az ádár hónap kezdete juttatta eszembe megint. Érdekes, mert Rudolf volt az utóneve, hiszen abban az időben a zsidók nagy előszeretettel nevezték el gyermekeiket az uralkodóház tagjai után. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó időszaka már egy megbékélést hozott magával a zsidóknál is. Nem csak azért, mert volt egy imanap is beiktatva az imakönyvben, ennek jelentőségét kicsit csökkentette, hogy a szervilizmus oda vezette a zsidókat, hogy még Horthy Miklósnak is volt egy imanapja az imakönyvekben, ráadásul ezt megfelelő fegyelmezettséggel fogadott az akkori zsidóság.

Ha már Horthyt említette, 2014 az emlékezések esztendeje, 70 évvel ezelőtt történtek a borzalmak. Hogyan emlékezik Benedek István Gábor, miként újulnak meg az emlékek?

Nekem egyszerű helyzetem volt, 44 nyarán, hat és fél évesen beraktak a gettóba. Addig egy faluban laktunk, egy teljesen átlagos magyar falu volt, kicsit rokonságba a tiszaháti, a kárpátaljai magyar falvakkal, ebben az érdekes pont az, hogy mindenfélék voltak a rokonságomban, még szerbek is. Jött egy főjegyzői ukáz, meg egy csendőr, minket beraktak egy gettóba, elvittek minket először Békéscsabára, aztán Debrecenbe, ahol egy újabb vagon, immár nagyobb távolság, elvittek bennünket, akkor még nem tudtuk hova, Ausztriába. Pár hónapig voltunk ott, akkor jött a kora ősz, ami ott szörnyű volt, állandóan fagyoskodtunk. Nekem, mint alföldi gyereknek ez nagyon rossz volt. Ám ez semmi nem volt, ahhoz képest, ami még jött, elvittek minket Bergen-Belsenbe. Ez ugye Hannover mellett, az Északi tengerhez közel van, itt már pokoli hideg volt, jó pár hónapig itt voltunk egy nagy táborban. Szerencsére ez nem volt haláltábor, hónapokig, 45 áprilisáig voltunk itt. Átéltük mindazt, ami ott történt, volt módomban átélni azt is, hogy mit is jelent az, hogy láger, éhség és mindenféle egyéb. Mielőtt az angolok felszabadították volna Bergen-Belsent, minket kivontak, és elvittek valahova délre. Ez egy szörnyűséges időszak volt, állandó légitámadásokkal és egyéb szörnyűségekkel egyetemben. 2-3 nappal a tábor felszabadulása előtt vontak ki minket, akik maradtak, azoknak szerencséjük volt. Mi Csehországba kerültünk egészen májusig, ott volt egy német főparancsnok, egy őrült ember. Ott voltak az oroszok a szomszédban, de ő végig kitartott, rengeteg ember meghalt, a németek közül is, persze közülünk is. Mi az igazi fegyverletétel után egy nappal szabadultunk fel! Így mi egészen későn jutottunk haza újra 1946 augusztusában.

Tegyünk egy kísérletet, menjünk képzeletben vissza a hazatérés idejére. Mi fogadta itthon?

A reménytelenség fogadott. Most időnként azt érzem, hogy ezek a reménytelen idők visszatérnek, és nincs semmi, ami ettől az érzéstől eltérítene. Állandó politikai viták, hercehurcák, stb.. Engem 1946-ban egy teljesen kirabolt lakás fogadott, még a hajópadlót is felszedték és eltüzelték, egyszerűen semmink sem maradt. Anyám legjobban a fényképeket fájlalta, nem maradtak családi fényképek, nem maradtak iratok, akik elvitték, azokat reménytelen volt felkutatni. Pár ember – zsidó nem maradt senki a környéken – ajánlott fel ezt-azt nekünk, szlovák szomszédok adtak össze ezt-azt-amazt, amikkel el lehetett kezdeni az életünket. Tessék csak belegondolni, mindenből kikoptunk a deportálások idején, ruhánk sem volt szinte semmi, ami meg volt, azt is a Joint adta. Ezt a nagyreményű segélyszervezetet sajnos a Rákosi rendszerben betiltották. Nekem erről az időszakról vannak egyéb rossz emlékeim is, mert a ruhán kívül élelmiszercsomagokat is kaptunk a Joint-tól, narancsot, csokoládét, amerikai katonai csokoládékat, ezt elvették. Később tudtam meg ezeket a csomagokat átadták egy frissen alakult kommunista árvaháznak. Egyetlen vigaszom volt csupán, hogy azok a gyerekek, akik a ebbe a Kommunista Párt árvaházában éltek, szintén zsidók voltak.

68 évvel ezelőtt tért vissza a reménytelenségbe. Most viszont már egy ideje a Remény című lap szerkesztője, amely egy negyedévente megjelenő zsidó irodalmi, kulturális folyóirat. Mi jelenik meg ebben a lapban, a Holokauszt Emlékév tiszteletére?

Nekem egy régi mániám, hogy próbálom összegyűjteni azokat az emlékiratokat, amelyek a Soá tárgykörében íródtak. Jelentek meg idős hölgyek visszaemlékezése lánykorukról, derék férfiemberek, akik végigcsinálták a munkaszolgálatot, sőt jelent meg olyan emlékirat is, amely a Szovjetunióban fogantak, vagy a hadifogságban született. Egyetlen példát említenék, Heisler András édesapja egy jelentékeny zsidó vezető volt, amikor hazajött a „rendes” munkaszolgálatból, elkapták az utcán, elvitték a Szovjetunióba és még 7 évet ráhúzott, valahova a Távol-Keletre került. ő is megírta az emlékiratait, amit szintén közöltünk annak idején, ezzel is egy széles spektrumot tudtunk megmutatni. Most is kaptam egy visszaemlékezést, ami egy Szlovákia magyarok által elfoglalt területén élő, színtiszta magyar közegben élő, magyar anyanyelvű, magyar tudatú zsidó asszony írását. Az évfordulóra most ezt szeretném leközölni.

Az interjú legelején került szóba az Aranyhomok című legújabb könyve. Kinek ajánlaná?

Elsősorban az ifjúságom korosztályának, hiszen 1954-ben játszódik a könyv, ez nem zsidó, inkább magyar könyv. A magyarokban éppúgy volt zsidó, mint nem zsidó és az én korosztályom minden tagjának szívvel merem ajánlani. Akik eddig olvasták, azt mondták, sikerült visszaidézniük ezt az időszakot. Furcsa egy időszak volt, ez a csend és a nyugalom időszaka, bár két évvel vagyunk a forradalom előtt, bár mindenki készült valamire, mint egy nagy vihar előtti csendben. Sokat beszélnek arról, hogy milyenek voltak az ötvenes évek, én most megírtam őket. Szeretném hozzátenni, ez nem szomorú könyv, ebben nincs verés, nincs tábor, egyszerűen egy magyar életet éltek az emberek, ezt mutatom be az Aranyhomokban.

A beszélgetés a 2014. február 7-i Halljad Izrael adásában lesz hallható, a közölt szöveg, az interjú szerkesztett változata.