Az eltűntek nyomában

Mazsihisz / JTA

Alex Dunai nem zsidó. (Talán magyar? – Ford megj.) De mivel tizenöt éve kalauzol gyökereiket kereső zsidókat Ukrajnában, ragadt rá annyi jiddis, amennyivel szót ért vendégeivel. Még szóvicceket is elsüt: a jiddis erre a legalkalmasabb, állapítja meg.

Emberünk Lviv (Lvov, Lwów, Lemberg) városában él. Ez Ukrajna negyedik legnagyobb városa. A 43 éves férfi az idők során komoly kapcsolatrendszer épített ki, mint kutató és – hajdani családjuk nyomait kereső – zsidók látogatók kalauza. Ebbéli minőségében kapcsolatban áll a Jad Vasém intézettel és a washingtoni Holokauszt-múzeummal is.

Jó hírét növelte egy 2006-ban megjelent – s Amerikában hamarosan bestsellerré vált – könyv, Daniel Mendelsohn: The Lost (Eltűntek) c. regénye, melyben a szerző hat, Holokausztban megölt ukrajnai rokona sorsát írja le. Mendelsohn kutató munkája során elsősorban Dunai segítségére támaszkodott és könyve bevezetőjében „jobbkezének” nevezi.

Dunai történelmi felkészültsége alapos, hozzáértése kifogástalan, ért a levéltári munkához. S legfőképp: nagyon jól ismeri a helyi emberek mentalitását.

Mendelsohn könyvének segítségével megérthetjük a mostanra virágzó üzletté vált családkutató turizmus (Heritage tourism) lényegét: azt, hogy miért is utaznak amerikai zsidók Ukrajnába, hogy – számukra gyakran mostoha körülmények között – próbálják felkutatni gyökereiket.

juddislemberg.jpg
Jiddis nyelvű feliratok Lemberg utcáin

A gyökereiket kereső zsidók közül rengetegen kérik Dunai segítségét.

A 20. század a jövőbe tekintés korszaka volt – magyarázza Dunai. – Ma viszont az emberek azt mondják: Oké, a jövőbe látunk, a holdra utazunk, de nem tudjuk, mit csinált a nagyapánk. Nézzünk egy kicsit a múltba is.

Miután a városi egyetemen történelemből diplomázott, egy ideig állami megbízatásban dolgozott. Hogy ez pontosan mi volt, azt nem árulja el.

1994-ben egy Galíciára szakosodott amerikai családkutató csoport bízta meg adatgyűjtéssel. Ennek nyomán kezdett el hajdani stetlekbe utazni, s nemsokára már amerikaiakat fuvarozott mindenféle eldugott helyekre, apja öreg Ladáján. Nemsokára annyi megbízása lett, hogy döntenie kellett: vagy abbahagyja, vagy minden idejét ennek szenteli.

Visszatekintve, a döntés nem volt nehéz. „Minél tovább kutattam más emberek családját, annál jobban láttam, mennyire hiányzik a történelmi tudásunk minderről. Errefelé az embereknek fogalmuk sincs, mennyire különbözik ez a világ a háború előttitől. Annyira lenyűgözött a régi világ, hogy úgy döntöttem: vállalom a kockázatot. Nem bántam meg.”
Miután a kereslet hullámzik, Dunai nyáron többnyire a látogatókat kalauzolja, télen pedig a levéltárakban kutat. Munkája néha érzelmileg is megviseli. „Az emberek néha olyan történeteket mondanak el, amit másnak soha. Az első utamon valósággal padlóra kerültem. Szólni se tudtam, mozdulni is alig bírtam. Visszamentem a szállásomra és lezuhantam az ágyamra.”

Mindez ma nem látszik rajta: Dunai nagydarab, barátságos ember, jó humorral. Gyakran izgatottan gesztikulál, de a bölcsesség sem hiányzik belőle. „A jó emberek többen vannak – magyarázza egy ízben – de a rossz emberek szervezettebbek.”

Noha szívesen vezeti a külföldieket, lassan kiöregszik az állandó utazásból, és munkáját átadja egy társaságnak, ő maga pedig a valóban komoly témákra fókuszál. De azért a vezetést nem adja föl teljesen. „Nem lennék képes buszvezető lenni, mindig ugyanazon az útvonalon járni. Én azt élvezem, ha mindig új, váratlan dolgokkal találkozom. Mostanra már ez az életem. Ha máshonnan lenne pénzem, ezt csinálnám akkor is, akár ingyen.

Alex Weisler írása lapján