Egy cserfes szegedi úrilány: megjelent Janikovszky Éva 1938-44 között írt naplója

2020. November 16. / 15:19


Egy cserfes szegedi úrilány: megjelent Janikovszky Éva 1938-44 között írt naplója

Janikovszky Éva kamaszkori naplóját olvasva, amely a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó gondozásában jelent meg, tanúi lehetünk egy érzékeny, eszes gyereklány felnőtté érésének a második világháború alatt, és rádöbbenhetünk, hogy a későbbi híres írónő jellegzetes stílusa 18 éves korára már kialakult.

janikovszky-éva-1.jpg

Janikovszky Éva Naplóm: 1938-44 című könyvének, a Margó Fesztivál keretében megrendezett online könyvbemutatóján Janikovszky Jánossal, az író fiával és Dési Jánossal beszélgetett Dóka Péter szerkesztő, aki úgy fogalmazott, hogy a könyv igazi irodalmi szenzáció. Az eseményen az író fia beszélt kicsit édesanyja hagyatékáról, a több generációnyi örökségről. „Súlyos pesti hagyatékkal élőnek szoktam magam hívni” – mondta, utalva arra a rengeteg teleírt füzetre, amelyet az író gondosan megőrzött. Pont azért, mert gondosan megőrizte ezeket, és még hosszú, súlyos betegsége alatt sem szabadult meg tőlük, amikor felkészült a távozásra, véli teljes bizonyossággal Janikovszky János, hogy édesanyja azt szerette volna, hogy kiadják az emlékiratait. „Most valahol fentről mosolyog, és örül, hogy kiadtuk ezt a könyvet” – jegyezte meg.  

A későbbi írónő – akit ekkor még Kucses Évának hívtak – remek stílusban, a rá később is jellemző iróniával mesél osztálytársairól, barátairól, saját magáról, és persze tágabb otthonáról, Szegedről. A vidám gyermeki hang folyamatosan komolyodik, és a késői – 1943-as és 1944-es – bejegyzések már egy olyan fiatal nőt mutatnak, aki érettségével, intelligenciájával, műveltségével kitűnik kortársai közül, és ezért a nála idősebbek barátságát keresi. A kötet gazdag képanyaga a hagyatékban maradt fotókból, valamint korabeli dokumentumok alapján készült.

janikovszky-éva-2.igazolvany.jpg

Ez a gyerekkori és fiatalkori napló, amelyet Janikovszky Éva tizenkét és tizennyolc éves kora között vezetett, az idei év egyik irodalmi szenzációja. A korabeli naplóbejegyzésekből kibomlik egy különlegesen érzékeny lány története, aki a világháború éveiben lett felnőtt, ebben az időszakban volt először igazán szerelmes, és miközben életre szóló barátságokat kötött, szembesült a vészkorszak legdurvább intézkedéseivel. Zsidó származása mindaddig nem igazán foglalkoztatja, sőt többször beszámol arról, hogy gyónni, vagy misén volt, azaz katolikus neveltetésben részesült. Aztán a nagyszülőket egyszer csak marhavagonba rakják és elviszik, ki tudja, hová. Mi persze, sajnos, tudjuk.

Egy új Janikovszky-kötetnek tekinthető ez az anyag, mert ugyanaz a látásmód jellemzi, mint az érett alkotó munkáit. A stílus a szemünk előtt fejlődik ki, a hangnem és a témák pedig fokozatosan komolyodnak, ahogy cseperedik az a kamaszlány, aki később egyedi és utánozhatatlan beleérzéssel szembesítette egymással a felnőttek és a gyerekek világát – mondta a könyvbemutatón Dési János újságíró, aki kezdeményezője volt a kötet megjelenésének.

Janikovszky Éva generációk kedvenc szerzője 2003-ban kapta meg a Kossuth-díjat, amelyet a kórházban adott át neki Görgey Gábor író, akkori kultuszminiszter. Köteteit eddig 36 nyelvre fordították le.

Fia szerint a huszadik századi magyar gyermek- és ifjúsági irodalomból csupán ketten mérhetők édesanyjához, Csukás István és Lázár Ervin. Akkorra már mindketten rég megkapták ezt a rangos elismerést. Janikovszky Éva napra pontosan négy hónapig élvezhette, hogy Kossuth-díjas. 2003. június 14-én hunyt el.

RÉSZLET A NAPLÓBÓL

1944 
VI. 18. 

Most ment el a Laci, éjjel ½ 11 van, ma viszik el Nagymamáékat, talán épen most, marhakocsikban, nem tudom hova. Úgy keringenek a fejemben a fogalmak, képek, szavak, mondd te is ilyen hangulatban vagy? Azt hiszem ez a Laciról ragadt rám, szinte árasztja magából a pesszimizmust és a kétségbeesést. Sárga csillag, gettó, papok, zsidók, jezsuiták, öngyilkosság, csendőrök, feljelentés, izgalmak, sírógörcsök, telefoncsengés, és még száz más, ebből áll egy nap.
Anyu állandóan sír és én nem bírom vigasztalni, csak lődörgök össze–vissza, lehetőleg nem vagyok itthon, és ha sírni kezd kirohanok a szobából és becsapom az ajtót. Most már igazán fel kell mennem Pestre, kell valamit tennem és veled is akarok beszélni, most nem tudom elhinni, hogy te lejössz. Legszívesebben felmentem volna reggel a Lacival, de lehetetlen, lehetetlen. És most még a vonatokat is leállítják.
Tudod, hogy rendes a Laci? Az az érzésem ugyan, hogy ő csak egy szerepet játszik most, de nagyon beleéli magát, valahogy imponál magának ebben a szerepben, és végeredményben mindegy, hogy mért csinálja, jól áll neki és roppant stílusos, olyan mint egy dúltlelkű Dosztojevszkij hős. Most hogy kikísértem és elbúcsúztunk szerettem volna valamit üzenni neked, egész sötét volt, esett az eső és én majdnem bőgtem. Azt akartam üzenni, hogy neked is szörnyű az életed, én tudom, hogy holt fáradt vagy, és rengeteg bajod van, és nincs jogom jelentkezni, és olyan lehetetlen dolgokkal előhozakodni, hogy hiányzol és gyere le, mindezt tudom, de nézd olyan jó, hogy vagy valahol, és lehet rád gondolni, mindig úgy gondolok rád, mintha te egy más világban élnél, messze ettől a sok piszoktól, ott ahol „a szépség virul” és neked semmi bajod, biztonságot árasztasz magadból és beléd lehet lelkileg kapaszkodni ebben az őrült kavarodásban.
Sokat köszönhetek az iskolámnak és a tanáraimnak, hálával és szeretettel gondolok vissza az ott eltöltött nyolc évre, bár 1944-ben szomorúan fejeződött be a kapcsolatunk. Március 19-e, azaz a németek bejövetele után az egyik tanórán kicsapódott az osztályajtó, berontott két fényes csizmájú SS-tiszt. Felemelték a karjukat és elordították magukat: Heil Hitler! Legkedvesebb tanárnőm üdvözült mosollyal viszonozta a náci üdvözlést, ettől félzsidóként idegösszeroppanást kaptam. A németek azonnal lefoglalták az iskolát hadikórháznak, hamarosan elvitték a nagyszüleimet is. Az osztálytársaim kísértek haza, estére belázasodtam és skarlátos lettem, nem tudtam a többiekkel együtt letenni a hadiérettségit. Amikor az őszi pótérettségin a gimnázium Bocskai-díszegyenruhájában megjelentem vizsgázni a tankerületi főigazgató színe előtt, rám rivallva megkérdezte: hogy merem meggyalázni a magyarok viseletét. Amikor bátorkodtam jelenteni a később háborús bűnösként elítélt méltóságos tankerületi főigazgató úrnak, hogy a gimnázium növendékei ezt az egyenruhát kötelesek a vizsgán viselni, azt felelte: de nem a zsidók. Hazarohantam átöltözni, majd jelesre érettségiztem. Az alma materre emlékezve ezt a traumát nem tudom elfelejteni.

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Nagy elődeink
Nagy elődeink: Marczali Mihály (1823?-1889)
Megemlékezések
Emléktáblát avattak Hévey Gyula embermentő katolikus papnak

Kommentek