Bokor Gabriella: Sába királya

Sába királya alatt természetesen Goldmark Károly értendő: számára a Sába királynője című operája hozta meg – nem csak a régóta várt ismertséget, – de az anyagi biztonságot is. Ekkor a szerző negyvenöt éves volt, és addigi élete meglehetős nélkülözésben telt. A gyerekkorban megtapasztalt nyomorúság később csillapodott ugyan, de sokáig megmaradt, ahogy az Goldmark visszaemlékezésiből is kiderül.

A sopronkeresztúri zsidó közösség kántora, Goldmark Ruben minden munkát elvállalt, rendszeres jövedelme is volt, de két házasságából született huszonegy gyerekét – akiket második feleségével, Mirjámmal nevelt – nem volt egyszerű eltartani. És mivel a községben nem működött elemi iskola, Károly és néhány testvére sokáig írni-olvasni sem tudott. A Sába királynője szerzője tizenegy évesen libapásztornak állt, hogy segítse a családot, közben pedig egy tilinkón próbálgatta magát, és arra vágyott, hogy zenét tanulhasson.

„Házunkat gyümölcsösök szegélyezték. Mögöttük széles szántóföldek terültek el, ezekhez egy mogyoróliget csatlakozott. Ez volt a legkedvesebb tartózkodóhelyem. Egyik napsütéses, szép napon odamentem, hanyatt feküdtem a fűbe, felbámultam a kék égboltra, és süttettem arcomat a meleg napban. Vasárnap délelőtt volt. Ünnepies csend vett körül, csak a méhek és bogarak zümmögtek, magasan a légben pedig a pacsirták ujjongtak édes dallamokat. Egyszerre csak lágy templomi harangok csendültek meg a távolból, és amikor ezek elhallgattak, hatalmas erővel zúgott fel az orgona hangja. Ezután elcsendesült e hang, és négy énekszólam egyesülvén vele, hármashangzatokban énekelte a szentmisét. A szép hangzás, a lágy harmóniák áradata kerített hatalmába. Míly mélyre hatoltak ezek a távolság révén eszményivé finomult, anyagtalan, messze szálló, édes harmóniák a zenére kinyíló gyermekszívbe! Ilyet még sohasem hallottam, mert a templomba, amelytől messze is laktunk, nem léphettünk be. Először hallottam és érzékeltem a harmóniák és egyáltalán a zene felrázó hatalmát. Tudatlanságomban nem voltam képes megítélni azt, amit hallok – de könnyek szöktek a szemembe és még ma is megborzongok, ha visszagondolok erre az első, oly hatalmas zenei benyomásra. Ebben a pillanatban sorsom, jövőm eldőlt, hivatásom meg volt határozva; muzsikus voltam – eléggé különös módon – a katolikus templom révén.”

Az egyik idősebb Goldmark fiú, József, ekkor már Bécsben járt egyetemre. Tanulmányai mellett mindenféle munkát elvállalt, egyrészt, hogy eltartsa magát, másrészt, hogy a családnak is küldhessen haza egy kis pénzt. Ő volt az, aki egy keresztúri énekessel megbeszélte, hogy az hegedűórákat adjon az öccsének, és egy kis hegedűt is bérbe vett. Károly nagyon gyorsan haladt, és a hangszertanulás mellett írni és olvasni is megtanult Hanna nővére falusi tanító vőlegényétől. A jó eszű kisfiút ezután beíratták a soproni zeneiskolába, ennek költségeit megint csak József vállalta magára. Öccse hetente kétszer gyalogolt el a jó két órányira fekvő Sopronba, majd haza. Közben megszerezte az elemi iskolai bizonyítványt, és rábízta magát a bátyjára.

1844 nyarával újabb életszakasz köszöntött be: 

"Bécsbe kerültem további képeztetésre. A nálam tíz évvel idősebb József bátyám, aki Bécsben az orvosfakultáson tanult, magához fogadott. Először mindenféle alantas házimunkát kellett végeznem, így fa-, és vízhordást, ruha-, és cipőtisztítást, de ez magától értetődő volt, és nekem semmit se számított. Reggelit és vacsorát otthon ettem, ebédet hét különböző jótékony családnál kaptam a hét más-más napján. Jansa, a kíváló kvartettjátékos, a császári udvari zenekar tagja lett a tanárom. Akkor még nem létezett számomra más világ, csak a hegedűé."

Károly közben a középiskolai bizonyítványt is megszerezte. Sokat éhezett, az ünnep az volt, amikor megérkezett anyja rendszeres heti küldeménye, egy kenyér és egy kis leves. Magánórákat vállalt ebédért vagy uzsonnáért cserébe, néha kis pénzt is kapott. Miután a bécsi konzervatórium hallgatója lett, könnyebben talált tanítványokat és el-eljárt koncertekre is. A szabadságharc kitörését boldogan üdvözölte, és hazatért Magyarországra.

"1850 tele ismét Sopronban talált, a színházi zenekarban. A rákövetkező nyáron Budára szerződtetett Schmidt igazgató 20 forint havi gázsiért, ami a különféle levonások után 10 forintra csökkent. Életem változatlanul nyomorban telt. Télen a kis színházban játszottunk, fönt a Várban, nyáron lent a fedett arénában. Az egyik fiatal zenekari társammal, emellett jeles zongoristával közös szoba-konyhát béreltem a Várban. Egy zongora és egy szék volt a különben teljesen üres szoba egész bútorzata. A konyhában aludtunk egy szalmazsákon, amelyből számos egyéb lakótárs sem hiányzott."

Goldmark hamarosan zongorázni is megtanult, mégpedig olyan magas szinten, hogy növendékeket is vállalhatott. Hogy nyugalomban komponálhasson, és meg is tudjon élni, hegedűsként továbbra is fellépett hangversenyeken, különböző bálokon pedig egészen hajnalig tánczenét játszott. Bécsben közben kiadták Sturm und Drang című zongoraciklusának három darabját – ez volt az első kinyomtatott műve, és húsz forint az első zeneszerzői honoráriuma.

"Ahogyan korábban tíz éven át zenekari hegedűs voltam, most, a Sába királynője című operám megjelenéséig tizenöt éven keresztül zongorát tanítottam. Zongoratanár! Igen lebecsült, hogy ne mondjam ócsárolt foglalkozás. Bizonyos tekintetben jogosan. Naponta öt-hat vagy még több órán át kényszerűen, lusta, hallás és ritmusérzék nélküli, csökönyös, komisz kölyköket tanítani – ehhez képest öt méter fát felaprítani eszményi, de legalábbis egészséges, idegerősítő tevékenység. A megfigyelés nézőpontjából azonban van a dolognak egy másik, érdekes oldala is, és mennyi élvezetet tud ez szerezni! Vallom, hogy tehetséges gyermekeket örömmel tanítottam. Mindez nagyon szép lenne, de ezáltal kevés idő marad a szorgalmas komponáláshoz. És ez a helyzet még tizenöt éven át tartott, s mint említettem, kezdetben eléggé szűkös megélhetés mellett.

És aztán megint a véletlenek... az ihletet is a véletlenek hozzák.

Tanítványom, Bettelheim Karolina alig tizenöt évesen lépett a bécsi udvari operaház színpadára. Az egyik próba után mesélte nekem az édesanyja, derék jó asszony, Schober főrendező kijelentését Karolináról: „Ez a leány! Az arca! Tiszta Sába királynője!” E kijelentésre Chopin francia festő ismert képével való portréhasonlósága késztethette. Ennek a véletlen kijelentésnek köszönhetem operámat."

Az 1875-ben bemutatott opera meghozta a sikert, a világhírt és az anyagi stabilitást. Goldmark nyaralót vásárolt Gmundenben, hol sok időt töltött és boldogan járta a természetet. Alkotókedve nem lankadt, de a Sába sikerét soha többé nem tudta megismételni, még az egyébként igen jól fogadott, Téli rege című operájával sem. Ragyogó muzsikus volt, és széplelkű, jószándékú ember, akinek hosszú élet adatott. 1815-ben halt meg Bécsben, bizonyára szakmai hiányérzettel, de megbecsülve, és legalább anyagi jólétben.