Már csak két túlélője van a tragikus sorsú társulatnak

Sándor Zsuzsanna / Forrás: 168 óra

Egy résnyi ragyogás – Üldözöttek színháza

A 16. zsoltár – Volt egyszer egy színház című dokumentumfilm a 20. századi magyar kultúrtörténet egyedülálló kezdeményezésének, az üldözöttek színházának állít emléket.

goldmarkplak__t.jpgAz 1938–39-es zsidótörvények miatt több száz izraelita származású magyar zenész, író, színész, rendező maradt állás nélkül. Köztük a korszak sztárjai, például Ráday Imre, Beregi Oszkár, Pártos Géza, Ascher Oszkár, Salamon Béla, Kellér Dezső, Simon Zsuzsa, Mányai Lajos. A megmentésükre létrehozott Goldmark Színház a német megszállásig működött. Palotás Katalin és Lakatos Iván filmje elsőként mutatja be e társulat történetét, amelynek tagjai közül már csak ketten élnek.

A dokumentumfilm elején 1938-as újságcikket idéznek: „A felsőház óriási többséggel megszavazta a zsidótörvényt!” Egy évvel később a második zsidótörvény már hat százalékra korlátozta a zsidók arányát a szellemi, művészi pályákon. Tömegesen váltak munkanélkülivé zenészek, színészek is.

Hevesi Simon akkori pesti főrabbi így írt erről visszaemlékezéseiben: „Az első zsidótörvény még törvény sem volt, amikor a színházak egy része már végre is hajtotta azt...

A színházak területén a „gleichschaltolást” mindennél alaposabban és nagyon iparkodó gyorsasággal végezték el.” A film Hevesi alakját is felidézi, aki alapítója volt az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesületnek. Az OMIKE ’39-ben „Művészakciót” indított a kirekesztett alkotók megmentéséért. Az egyesület egyik vezetőjének, Ribáry Géza ügyvédnek sikerült elérnie, hogy Hóman Bálint kultuszminiszter és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter hozzájáruljon egy zsidó színház létrehozásához.

A hitközség Goldmark Termét alakították át teátrummá. A színházavatót 1939 novemberében tartották. Ribáry megnyitóbeszéde a filmben is elhangzik: „Nagyérdemű közönség! Kitárom szívemet, amely a szenvedőké, mert zsidó. Lelkemet, mely megalázottságában is büszke, mert magyar... Kérem önöket, ne hagyják, hogy kialudjon a fáklya, amelyet ma gyújtunk meg, és amely a zsidó magyar művészekre borult sötét éjszakában most az egyetlen reménysugarat jelenti.”

A Goldmark Színházat a korszak leghaladóbb szellemű alkotói vezették. Az igazgató Bánóczi László volt.

Ő 1904-ben Lukács Györggyel és Benedek Marcellel alapította meg a Thália Társaságot, a századelő egyetlen magyar avantgárd színházát. 1908-ban betiltották. Bánóczi harmincegy évvel később „újrakezdte” színházszervező munkáját a Goldmarkban. Művészeti vezetőjük Bálint Lajos dramaturg lett, akit a Nemzeti Színházból távolítottak el a zsidótörvények folytán.

A Goldmark-teátrumot „láthatatlan színháznak” is nevezték. Műsoraikat ugyanis nem hirdethették nyilvánosan, csak zártkörű rendezvényekre kaptak engedélyt. Elvileg csupán a zsidó hitközség tagjai látogathatták. Bánócziék viszont többezres pártolói kört szerveztek: a támogatásokból jó négyszáz művészt, színházi szakembert foglalkoztattak. Óriási repertoárral, minden műfajban játszottak. Bemutattak kabarékat, bohózatokat is, délelőttönként Lakner bácsi gyerekszínháza szórakoztatta a kicsiket.

A zenei részleget Komor Vilmos karmester vezette. Fellépett – többek között – Fischer Annie, Kadosa Pál, Fischer Sándor vagy a Metropolitanben világhírt szerzett Ernster Dezső operaénekes. A prózai tagozat vezető színésze és főrendezője Beregi Oszkár volt. (1906-ban Rómeó-alakítása révén beleszeretett a Pesten turnézó Isadora Duncan.) Előzőleg a kor legnagyobb német rendezője, Max Reinhardt szerződtette berlini társulatához. Beregi a honvágya miatt hazajött. A zsidótörvényekkel őt is megfosztották a színpadtól, így került a Goldmarkhoz.

A színházavatón Hamlet monológját adta elő. Önéletrajzában később így idézte fel az estet: „Elmondtam a Lenni vagy nem lennit, de nem úgy, ahogyan Hamlet mondja minden korokon keresztül, hanem úgy, ahogy a Goldmark Színház valamennyi nézője és a színházon kívüli megsanyargatottak érzik és kiáltanak a nagyvilágba... Minket egyszerre fosztottak meg a szellemi munkásságunktól és a fizikai megélhetésünktől. Az utóbbit talán kibírtuk volna. De a szótól, amit belénk fojtottak, fuldokoltunk. A Goldmark Teremben való munkásság anyagilag jelentéktelen volt, de megadta nekünk a szószéket.”

E szószék adott lehetőséget – például – Ráday Imrének, Ascher Oszkárnak, Pártos Erzsinek, Pártos Gézának, Peti Sándornak, Mányai Lajosnak, feleségének, Simon Zsuzsának, aki színésznő, rendező volt, ’45 után pedig több színháznak is igazgatója.

A filmben elhangzik Simon Zsuzsa egyik utolsó rádióinterjúja, amelyben elmeséli, hogyan ismerkedett meg férjével a Goldmarkban. Egy előadásban együtt is játszottak ott.

A harmadik felvonásban Simon Zsuzsának – szerepe szerint – el kellett búcsúznia Mányaitól. De egyik este a valóság átrendezte a darabot. Mindenki tudta, ha Mányai aznap kimegy a színpadról, azonnal indulnia kell munkaszolgálatra. „Akkor tudtam meg, mi az, színésznek lenni” – emlékezett Simon Zsuzsa a riportban.

Mivel a Goldmark társulatából idővel egyre több művészt vittek el munkaszolgálatra, az előadásokat másodszereposztással játszották. Amatőröket is felvettek a társulatba. Képzésükre „fiókszínházakat” nyitottak a Páva utcai, a Bethlen téri zsinagógában és a Hollán utcai izraelita kultúrteremben. Az utóbbi stúdiót Simon Zsuzsa vezette, több darabot is rendezett ott. Ifjú asszisztense Zsudi József volt. A ma már nyolcvan fölötti művész a „láthatatlan színház” egyik utolsó tanúja, aki a dokumentumfilmben is beszél azokról az időkről.

Mi is felkerestük őt. Elmondta, versimádó fiatalemberként 1940-ben, érettségi után jelentkezett a zsidó színházhoz, s afféle mindenes lett Simon Zsuzsa mellett: – Rendkívül kemény, szigorú nő volt, nem tűrt semmiféle lazaságot. Mindenre figyelt, azt is észrevette, ha a jelmezek közül egy nyakkendő hiányzott. Amikor sok évvel később magam is rendező lettem a Vidám Színpadon, kimentem a sírjához, és megköszöntem neki mindent. Tőle tanultam a színházi fegyelmet, és azt is, hogyan kell egy társulatot irányítani.

Ahogy Zsudi mesélte, a „láthatatlan színházban” ősbemutatókat is tartottak, például Pap Károly Mózesét, amelynek egyik epizódszerepét egy ifjú amatőr, Appel György alakította. (Később Aczél György néven a honi kultúrpolitika főideológusa lett.)

A Goldmark Teremben rendszeresen fellépett Salamon Béla, Kellér Dezső is. A kabaréjeleneteket Vadnai László, Nóti Károly írta.

– Sosem beszéltek arról, hogyan élték meg a megaláztatásokat, kitiltásokat a színházakból. Senki nem panaszkodott. Megszállottan próbáltunk, szeretet és összetartás volt köztünk. A színpadon elfelejtettük a félelmeinket – mondja Zsudi József, s hozzáteszi: a nácik bevonulásáig viszonylagos biztonságban éltek.

A filmben Karádi Béla is megszólal, aki a 168 Órának is felidézte a régmúltat: – Bölcsészhallgatóként az izraelita magyar egyetemisták menzájára jártam ebédelni. Ott ismerkedtem meg az OMIKE művészeivel. Akkoriban az étteremben próbáltak. Egyik rendezőjük, Gellért Lajos – korábban a Nemzeti híres színésze volt – megkérdezte tőlem, tudok-e súgni. Mondtam, a gimnáziumban osztálytársaimnak súgtam már. Kezembe nyomta Szép Ernő Aranyóra című darabját, hogy próbáljak abból súgni nekik. Aztán a másnapi próbára is elhívtak. Náluk maradtam.


A teljes írás, számos fotóval illusztrálva ide kattintva olvasható el