A Talmud, amikor a széder este vezetőjének a feladatáról beszél,
jelzi, hogy a történet, amelyet el kell mondania, a megaláztatástól a
dicsőségig ível. Ezt üzeni az ünnep: hogy végül, bármennyire nehéz is most, a
történet íve a felszabadulás felé vezet. Hogy van remény, és ennek a reménynek
a megőrzése a szabadság ígérete. Hogy remény nélkül nincs szabadság.
Az idei pészach főbb dátumai a polgári időszámítás szerint
A dalnak, amelyet mindenki ismer, a széder este bevezető énekének,
hogy „miben különbözik ez az éjszaka az összes többi éjszakától”, ott van a
szövege, szinte teljes egészében, a Misna Peszáhim traktátusában. Ezekre a
kérdésekre, a kisgyerekek kérdéseire kell felelnie a családfőnek úgy, hogy
elejétől végéig, a rabszolgaságtól a szabadságig, a szégyentől a magasztalásig
érjen az elbeszélés íve. A szabadság munka, ennek az útnak a bejárása. A
szabadság tapasztalat, amely tovább kell adni nemzedékről nemzedékre, tehát a
szabadság: közösségi emlékezet. Vagyis: összetartozás. Izrael népe a szabadság
szülötte.
A tapasztalat továbbadásának módja pedig az elbeszélés. A szabadság
tehát, ha fennmarad, akkor történet. Egyedül az elbeszélés őrzi meg és teszi
átélhetővé a szolgaság tapasztalatát a szolgaság újbóli átélése nélkül. A
széder este célja éppen ez: a történet, a Hágádá segítségével átélni,
megtapasztalni a felszabadulást. A szabadság semmit sem jelent, ha nem ismerjük
a történetét, vagyis azt, hogy „A Fáraó rabszolgái voltunk Egyiptomban”. A
történetnek a nyomorúsággal kell kezdődnie.
Szántó T. Gábor szép verse, A szabadulás íze éppen erről szól
nekünk: a szöveg szerint az édesapa azt a csokoládét keresi, amelyet a
felszabaduláskor az amerikai katonáktól kapott, de hiába járja meg fia többször
is Amerikát, sosem találja meg azt a csokit. Mert a szabadság íze sohasem
olyan, mint a szabadulásé. A széder este a szabadulás ízét idézi fel minden
évben újra.
Az idei évben nem lesz szükség erre a memóriagyakorlatra. Nem
vagyunk szabadok. Nem vagyunk szabadok már az előző év purim ünnepe óta. Nem
vagyunk szabadok, és kezdjük elfelejteni a reményt, ahogy a zsidók is
szolgaságuk évei alatt a Teremtőt, Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét. Minket most
nem a történet elejére, a kilátástalanságra kell emlékeztetni, hanem a végére:
a felszabadulásra, a magasztalásra, a vigaszra. Mert a szabadság eléréséhez
nélkülözhetetlen a szabadság perspektívája. Hogy el tudjuk gondolni, képzelni,
tudjunk reménykedni benne. Hogy ne veszítsük el ezt a perspektívát, amikor
meghalljuk, hogy újra csak még két, három hetet kell kibírni addig, amíg kibírhatjuk
a következőt is, és közben telik az élet. Sokszor olvassuk el a talmudi
mondatot. A történetet elejétől a végéig, a nyomorúságtól a magasztalásig, a
szolgaságtól a szabadságig végig kell mondani. Meglátni és többé soha nem
téveszteni szem elől a zsidó történetmondás végső szervezőelvét, a reményt,
amely a szabadságot célzó erőfeszítés fűtőanyaga. A széder esték azért olyan hosszúak, hogy mind elérjünk, bármilyen
távolinak is tűnjön eleinte, a megígért szabadsághoz.
A záró énekek között szerepel egy láncmese az ártatlan kis
gödölyéről, akit megeszik a macska, akit a kutya – és így tovább, egészen
addig, amíg a történet utolsó szereplőjét a metafizikai tápláléklánc tetején el
nem viszi a halál. És azután jön az Örökkévaló, aki legyőzi a halált. Így lesz
most is.
A széder este szabadulásunk kezdete, mert a szabadság belső
hangoltság legkivált, vagyis remény.