1939-ben, az első két zsidótörvényt követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) a Pesti Izraelita Hitközséggel szoros együttműködésben a fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára létrehozta a Művészakciót. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március 19-ig 550 színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott lehetőséghez és szó szerint éltető levegőhöz.
E hasábokon időről-időre bemutatok egy-egy művészt az akkor és ott fellépő, kiállító szereplők közül. A válogatás vállaltan szubjektív lesz, de talán idővel kialakul benne valamilyen rendszer.
Az OMIKE Művészakció résztvevői közül mással, mint Beregi Oszkárral (Budapest 1876 – Hollywood, USA, 1965) egyszerűen lehetetlen kezdeni a bemutatást.
A Színi-tanodát 1895-ben végezte el.
1899-ig Temesváron, Kolozsváron, Pozsonyban és a budapesti Vígszínházban
játszott. 1899-ben a budapesti Nemzeti Színház tagja lett. 1907-től 1910-ig Max
Reinhardt berlini színházaiban szerepelt, majd visszaszerződött a Nemzeti
Színházhoz. Szerepet vállalt a Tanácsköztársaság kulturális munkájában
(versmondás, film). 1920-ban az Ébredő Magyarok Egyesülete ezért olyan támadást
intézett ellene, hogy távoznia kellett a Nemzeti Színháztól. (Eközben például
Jászai Mari állt ki mellette.) Külföldi emigrációjából évekkel később tért
vissza. „Van egy bűnöm: a zsidóságom” – nyilatkozza 1925-ben, visszatérése
után. Az ezt követő években azután számos színházban lépett fel itthon és
külföldön is.
1939-től az OMIKE Művészakció vezető
színésze és számos színdarab rendezője.
1944-ben kalandos körülmények között,
igazi színészi játék segítségével szökött el a nyilasok elől. Visszatérése után
a Nemzeti Színház örökös tagja lett, de csak egy szerepben lépett fel (Warwick
a Szent Johannában), majd 1946 elején kivándorolt Dél-Amerikába, majd
Hollywoodba, ahol 1953-ig több filmben szerepelt.
Beregi a Művészakció első előadásáról így írt visszaemlékezésében:
Az első összeállítást megbeszélő ülésünkön nem talált ellentmondásra az az indítványom, hogy első előadásunk műsorában Shakespeare Velencei Kalmárját is beillesszük. [...] Röviddel a megnyitó előadás kezdete előtt a Velencei Kalmár előadását a rendőrség betiltotta. Bánóczy (a Művészakció igazgatója ) …hirtelen ötletszerűen felvetette a kérdést, hogy nem volnék-e hajlandó a Hamlet nagy monológját elmondani. Rövid ellenkezés után azt válaszoltam: „Jól van, elmondom a »lenni vagy nem lenni«-t de nem úgy ahogyan Hamlet mondja minden korokon keresztül, hanem úgy ahogy ma én, ahogy ma te, ahogy ma a Goldmark színház valamennyi nézője és a színházon kívüli megsanyargatottak érzik és kiáltanak ki a világba.”
És azon az estén szószékké vált a Goldmark terem kis színpadja. Nem a borongó, nem a búskomor, nem a gyászoló wittenbergi diák, nem Hamlet királyfi érzelmi világát fejezte ki a szó, lázítás volt az akkori hatalmasok és hatalmak ellen, akiket ember nem tudott legyőzni csak az idő. Bejelentés nélkül robbantam ki a színpadra, előre, míg éreztem, hogy a rivalda lámpái érintik a cipóm hegyét, és a sötét nézőtérbe teljes erővel kiáltottam be „lenni vagy nem lenni” – „a zsarnok bosszúja..” –„a gőgős ember döjfe..” – „a hivatalnak packázása..” – „és mind a rugás..” –„tűrni vagy fegyvert ragadni és véget vetni...”.
Beregi Oszkár:
Visszaemlékezés 1938-tól, gépirat, Magántulajdonban