Nekünk jutott az emlékezés feladata – mártírjainkra emlékeztünk Győrött

Június 6-án vasárnap, héber naptár szerint Sziván hónap 26-án, délelőtt 11 órakor emlékeztünk meg a Győrből és környékéről hetvenhét évvel ezelőtt pontosan ezen a napon elhurcolt közel 6000 zsidó hit testvérünkről, akiket kegyetlen módon vittek el haláltáborokba és munkaszolgálatra.

Elsőként Villányi Tibor, a Győri Zsidó Hitközség elnöke, köszöntötte az egybegyűlteket, külön kiemelve a jelenlévő Holokauszt túlélőket. Elmondta, hogy egykoron milyen zsidó élet volt a városban, és mit adtak hozzá ahhoz, hogy Győr azzá tudjon válni, amit ma ismerünk, és ami miatt büszkék lehetnek nem csak az itt, hanem a máshol élők honfitársaink is. 

Végezetül a holokauszt feldolgozhatatlanságáról beszélt: “Nekünk kell élni azok életét is, akik azért nem születhettek meg, mert zsidók lettek volna – mi azért élünk, hogy helyettük is zsidók legyünk”

Az elnöki köszöntő után, Dr. Dézsi Csaba András Győr város polgármestere mondott emlékező beszédet. Kertész Imre szavaival nyitva meg gondolatait: „Az ember hol lámpát gyújtott, hogy lásson valamit, hol meg sietve eloltotta, nehogy megijedjen attól, amit látnia kell”

Majd azzal folytatta, hogy mennyire nehezen gyógyíthatók a nácizmus és a kirekesztő ideológiákból eredő sebek, amelyek soha el nem múló sérüléseket okoztak, nem csak az emberben, hanem az egész társadalomban és bizony ez alól Győr sem volt kivétel.  Szintén Kertész Imrét idézve a polgármester elmondta, hogy Auschwitz igazi problémája az volt, hogy egyáltalán megtörténhetett, és a mi felelősségünk, hogy a kirekesztő és előítéletből táplálkozó gyűlölet ne kapjon újra lángra fejezte be megemlékező gondolatát a polgármester.

Szemerei János evangélikus püspök beszélt arról, hogy a zsidóságnak, mint idősebb testvér milyen megpróbáltatáson és szenvedésen kellett keresztülmennie, amit más fel sem tud fogni, csupán azért sem, mert önmagában felfoghatatlan

Totha Péter Joel főrabbi beszédéből részlet: „Az európai zsidóság elpusztítása, örökre emlékezetes esemény, elsősorban nekünk zsidók számára, amelyet még értelmeznünk is kell, valahogy. 

Ez azt jelenti, hogy az ősi alaptörténetben, amelyre hitünk épül, megpróbáljuk megtalálni, ami akkor és ott megtörtént. Így próbálunk értelmet adni az eseményeknek, és önmagunk számára is vigaszt találni a felfoghatatlan miatt.

Így, hát nekünk jutott az emlékezés feladata, pontosabban nem feladatként hárul ránk, hanem a felejtésre való képtelenség gyötrelmeként, mivel nem szabadulhatunk az emlékektől, amit a számokkal együtt, beleégettek azokba is, akik még akkor meg sem születtek. Valami elleni létezést hozva létre, ami egyúttal azt is jelenti, hogy valaminek a hiányát teszi jelenvalóvá.

A lezárt vagonba zsúfolt emberek éheztek, vizük sem volt, ám mindhiába kiabáltak, nem szánták meg őket és nem segített nekik senki. 

A vonat olyan hosszú ideig állt egy-egy állomáson, olyan végtelennek tűnő ideig, hogy az abban lévők azt kívánták, derüljön már ki végre, hova is érkeztek, lássák meg, mi is ez az Auschwitz.   Hát  meglátták!

A rabbi beszéde után Dévényi Dávid előimádkozó elénekelte az emlékezés imáját, majd a jelenlévők elmondták a gyászolók Kádisát és elhelyezték a megemlékezés köveit.

A Mártír megemlékezésen közel 120 emlékező jelent meg.