Egy csodálatos forradalom bonyolult emlékezete:1956 mai köszöntése

A legbölcsebb dolog az, ha bevalljuk, sokszínű és sok tekintetben vitatott ez a bátorságában, célkitűzéseiben megrendítően szép, irtózatos módon eltaposott forradalom, amelynek emléke 66 év után is eleven és fájdalmas.

Voltak, akik számára szocialista forradalom volt, voltak ilyenek a Nagy Imre-kormányokban és az utcákon is, a „pesti srácok” között is. Voltak, akiknek a számára túlment a forradalom a demokratikus szocializmus követelésein, mást akartak. Voltak olyanok is, akiknek restauratív követeléseik voltak, jobboldali antikommunistaként és előkerültek itt-ott pogromlovagok is, mint mindig, amikor felkavarodik a világ.

Biztos, hogy a magyar sztálinizmus a szörnyű magyar 20. század egyik legborzalmasabb időszaka volt, azoknak, akik szót emeltek ellene, igazuk volt az egyre bátrabban, nyíltabban beszélő reformkommunista értelmiségnek, közöttük sok holokauszt-túlélőnek. Igazuk volt azoknak, akik nem voltak hajlandóak tovább hazudni, amikor „a hazugságot avatták világrenddé”, amikor, ahogy Örkény István mondta, „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”.

Fotó: MTI

Igazuk volt az október 23-át megelőző, egyre hangosabb követeléseknek, igazuk volt azoknak, akik október 23-án az utcára mentek.

Igaz, hogy Nagy Imre bátor volt és tisztességes, amikor, némi vonakodás után végül a forradalom élére állt, kitartott és végül, noha nem lehettek illúziói „elvtársai” eljárásával kapcsolatban, életét adta a meggyilkolt forradalomért, hőssé, a magyar történelem egyik ikonikus figurájává válva.

Igazuk volt mindazoknak, legalábbis érzelmileg biztosan, akik hittek a demokrácia és a szocializmus összeegyeztethetőségében, reménykedtek benne, dolgoztak érte. Ez a remény éledt újra 1968 újfent eltaposott csehszlovák reményeiben, az „emberarcú szocializmus” kísérletében.

Igazuk volt azoknak, akik hittek a függetlenségben, 1956 egyik legfontosabb eszméjében, a nemzeti függetlenségben, a semlegességben a nagy katonai tömbök között, akik megkísérelték a kilépést a Varsói Szerződésből, akik hittek a munkástanácsokban dolgozva a munkás-önigazgatásban és így tovább.

Igazuk volt azoknak, akik óvni akarták – a pusztító világháború vége után 12 évvel – a drága magyar vért és igazuk volt azoknak is, akik fegyvert fogtak, a győzelem legcsekélyebb reménye nélkül, a Vörös Hadsereg tankjaival szemben. Joggal mondta Déry Tibor, a nagy zsidó író, börtönviselt ’56-os, később Kádár és Aczél rendszerének mintaírója, hogy „mától kezdve a suhanc név szent előttem”. Igazuk volt a tényleg százszor szent pesti srácoknak, a forradalom jórészt névtelen vértanúinak.

Igaza volt mindazoknak, fent és lent, akik részesei voltak a szabadság vulkánkitörésének, akik megemelték fejfedőiket az előtt, amit láttak. Igaza volt az egész, megrendülten, ünnepélyesen gyászoló világnak, akik mind ettől a kis néptől tanultak szabadságot 66 évvel ezelőtt.

Igazuk volt viszont azoknak is, akik egyszerűen féltek azután 12 évvel, hogy Magyarország frontországgá változott, hogy a Pestet és Budát összekötő hidakat a Dunába bombázták, pusztulás volt, éhezés és bombázás és ostrom és ezután Pesten újra dörögtek a fegyverek, gyerekek haltak meg az utcákon.

És arról is beszélni kell, hogy a magyar zsidók közül sokan részt vettek a forradalomban, a kormány körül vagy az utcán, mások még jobban rettegtek nem zsidó honfitársaiknál, mert újra erőszak tombolt, mint legutóbb 1944-ben és a minden bizonytalan, átmeneti helyzetben feléledő pogromlovagok, rablók, népítéletre uszítók is előkerültek, volt, hogy fenyegettek és gyilkoltak is. Ez is hozzátartozik a forradalom emlékéhez, ahogy Lamberg Ferenc dicstelen meglincselése is 1848 emlékhez és ettől még 1848 is, 1956 is az, ami. Méltatlan lenne emlékezetükhöz mindennek elhallgatása.

Miénk, magyar zsidóké is ez a félelem és gyász az októberi és novemberi, rövid napokban. Miénk továbbá a bátor értelmiségieknek a hazugság hatalmát megtörő őszintesége, az írók mozgalma, akik között sokan önmaguk sztálinista tévelygéseivel fordultak szembe, miénk Déry, Zelk és a többiek, a börtönben is elszántan vigyorgó Eörsi István, a Rákosit távozásra felszólító Litván György, a pesti srácok harca, a vörös lobogó alatt a Vörös Hadsereg ellen harcoló holokauszt-túlélő, Angyal István emléke is és mindenkié a magyar szabadság hősei közül, zsidóké és nem zsidóké egyaránt.

És miénk a jóvátehetetlen fájdalom 200 ezer magyar ember távozása miatt, akik a forradalom után elhagyták az újra eltaposott Magyarországot, köztük magyar zsidók – legalábbis – ezrei, a szétszakított családok, az évekre eltűnt gyerekek, nagybácsik és nagynénik, unokaöccsök. Mindez együtt magyar történelem és 1956 nemzetegyesítőemléke emlékezetéhez akkor érünk el, ha senkiről sem feledkezünk meg többé közülük.

Éljen a forradalom, éljen a magyar szabadság. Szép ünnepet mindannyiunknak!