Zsidók a kisebbségi magyarság szolgálatában: Sinkó Ervin

Iszaak Babel, a nagy orosz zsidó író 1935-ben, egy magyar ismerősével beszélgetve, hirtelen kifakad:„Hanem, Ervin Izidorovics, hogy valaki így halmozza a lehetetlennél lehetetlenebb attribútumokat, mint ahogy azt maga teszi! Magyarnak lenni már magában is szerencsétlenség, de ez még valahogy megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni, ez azonban már kicsit több a soknál.

Magyarnak és zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valósággal perverzitás. De ma magyarnak, zsidónak, kommunista magyar írónak és hozzá jugoszláv állampolgárnak lenni – emellett a megboldogult Sacher-Masoch fantáziája egyszerűen ártatlan kis pincsikutya.”

A beszélgetőprtner, a „perverz” identitások halmozója az Apatinban, a Vajdaságban 1898-ban született, a magyar kommunista mozgalom történetének legnagyobb krónikása és a vajdasági magyar művelődés máig hatóan is egyik legfontosabb intézményének alapítója volt: Sinkó Ervin, a mégoly szoros versenyben is talán a leghontalanabb magyar író.

18 évesen kerül a frontra az első világháborúban, a háború és következményei, a gyerekkori antiszemita inzultusok emlékével együtt, döntő hatást gyakorolnak választásaira.

Már egészen korán szociáldemokratává lesz, Kassák köréhez csatlakozik, majd más radikálisokkal együtt kiválik belőle. Húszas évei elején a kommün aktív és lelkes résztvevője - a budapesti Központi Munkástanács tagja - bukása után neki is el kell hagynia az országot.

A forradalmi erőszakot, terrort azonban mindvégig elutasítja, a kommün ellenségeit nem hajlandó bántani, inkább megpróbálja őket átnevelni kommunistává.

Erről az időről szól legnagyszerűbb, korszakos regénye, az Optimisták, amelyet évtizedekig nem tud kiadatni sehol, a Szovjetunióban sem (Újvidéken 1953-ban, Magyarországon 1965-ben jelenik meg). Él a két világháború között Bécsben, Párizsban, Zürichben, Moszkvában és Jugoszláviában, ezen a területen vészeli át a második világháborút is, fogolytáborokban, majd a partizánokhoz csatlakozva.

A Szovjetunióban töltött éveinek fontos és a magyar irodalomban szintén páratlan dokumentuma az Egy regény regénye című műve, amelyben ismét a határára kerül annak – a kommünt követő keresztény korszaka után - hogy leszámoljon a bolsevizmussal. Vannak, akik a könyvet ebből a szempontból Orwell és Koestler munkáival rokonítják.

„Itt a hivatalos giccs egy egész, mindent átfogó óriási államapparátus segítségével egyeduralomra tett szer., mely következetesen rányomja bélyegét minden esztétikai természetű megnyilvánulásra. A giccsnek ez a mesterséges tenyésztése, egyeduralma szerves következménye a kormányzati módszernek, a giccs, a frázisnak ez az ikertestvére ma itt állami és államfenntartó funkciót tölt be.” - írja a totalitárius művészetről. A nagy szovjet társadalmi kísérlet otthonában remélt otthonra lelni ő is, csalódása csak fokozta hontalansága érzetét.

A nemzetek feletti állam lehetőségét, amelyben a nemzetiségek valóban úgy élhetnek egymás mellett, ahogy szeretnének, ennek a nemzetiségpolitikának a Sztálinnal (és Rákosival) szembenálló titoi Jugoszláviában látta meg. Tito mellett zavarba ejtő határozottsággal tart ki haláláig.

Ugyanakkor életének ebben az utolsó periódusában teszi a legnagyobb, máig ható szolgálatot a vajdasági magyar közösségnek az Újvidéki Egyetem híres Magyar Tanszékének 1959-es megalapításával. A Tanszék nem csak nagy írók és tudósok sorát neveli ki (Gion Nándortól Végel Lászlón át a nemrég elhunyt Bányai Jánosig), hanem a vajdasági közoktatás tanárainak nemzedékeit is folyamatosan. A Tanszék szellemiségét is meghatározza az a szemlélet, amelyet Sinkó híres székfoglalójában fejt ki, hogy a magyar irodalom sajátszerűségét csak akkor érthetjük meg, ha a legszélesebb világirodalmi perspektívából vesszük szemügyre. Ez a nyitottság tette lehetővé a jórészt már a Sinkó halála utáni időkben a vajdasági magyar irodalom és kultúra páratlan szárnyalását, amelyet az anyaország csak távolról, irigykedve tudott követni jóval erősebb kulturális bezártsága miatt. Maga Sinkó is írt a felvilágosodás korától a modernitásig ívelően fontos irodalmi tanulmányokat, de világirodalmi horizontja egészen korán befogja a jisuv, a későbbi Izrael irodalmát is, Saj Agnonról 44 évvel Nobel-díja előtt, 1922-ben közöl recenziót.

„A nemzet nem földrajzi, nem is hatalmi, hanem szellemi egységet fog jelenteni; a nyelvnek fajfölötti közösségteremtő ereje tartja össze ezt az egységet és összetartja az a szükség, hogy az ember a szívében világpolgár lehet, de cselekedni hatásosan csak korlátok között tud. S mint ahogy a fának nem béklyója a földbe fúródott gyökere, az embernek is szüksége van, hogy közösségében gyökerezzék, s onnan ragyogjon szerte minden közösségre”- írta Jókai Mór születésének századik évfordulóján, 1925-ben.

Valamelyest ma, majd 50 évvel halála után is hontalan, alig él csak az emlékezetben ez a furcsa, kivételes és csodálatos tünemény: Sinkó Ervin szabálytalan, problémás és nagyszabású élettörténete.

Lásd még: http://real.mtak.hu/18865/1/baloghm13_2.pdf