Mai születésnapos: Heltai Jenő, a János vitéz librettistája

Herzl Tivadar unokatestvére volt, de ő nem a zsidók államáról álmodott, hanem Pest kultúrájához asszimilálódott, amelyet részben maga teremtett. És dalainak az a része, mely túlnyomónak mondható, amelyek őrzik Heltai gunyoros-csúfondáros érzelmességét, részévé is vált a város emlékezetének.

„Kukorica közt találtak,/ ott szedtek fel engem,/ a nevem is hej parasztos,/ de én nem szégyellem.// A juhásznak épp elég ez,/ úribb, cifrább nem kell,/ ragaszkodom a nevemhez/ igaz szeretettel.// Becsületes, jó magyar név,/ nem hímez, nem hámoz,/ az én nevem, az én nevem/ Kukorica, Kukorica János!”. Ezt énekli belépőjében Kacsoh Pongrác János vitéze hamisítatlan daljáték-paraszti öntudattal. Aztán később neve, mely árvaságára utal („kukorica közt találtak, ott szedtek fel engem”) mégiscsak megváltozik és Iluskája kezét szép Tündérországban (mert Petőfi eredetije és Kacsoh feldolgozása egyaránt jól tudta, hogy az árva parasztfiú és az árva parasztlány itt a földön nem lehetnek boldogok) már János vitézként nyeri el. Ahogy Herzlről Heltaira változik a dalszöveg szerzőjének neve is, becsületes, jó magyar név lesz belőle, mert ő, szemben hősével, nem ragaszkodott a nevéhez, de foglalkoztatta a probléma.

Az az unokatestvére viszont, aki megmaradt Herzlnek, Tivadar megálmodta a Zsidó Államot, Heltai álmai azonban máshová, Tündérországba vezettek. Akárhogy is vesszük, a legnagyobb magyar költő, a szláv-asszimiláns Petőfi művébe bedolgozó Heltai Jenő János vitéze már rögtön a belépőjében az asszimiláció problémájáról dalol ebben a már ránézésre sem annyira naiv kis darabban, amely a szentimentalizmus és a játékosan összetett, ugyanakkor harsány gúnyolódás kimeríthetetlen kincsesháza. Elég csak a francia királyra gondolni egyfelől, aki dalában megvallja, hogy „híres volt a lovasságom, de híresebb a szamárságom és azt hiszem, hogy ez volt, ez a baj, jaj”, másfelől pedig arra a magyar televény leglelkéből sarjadt, mélységes igazságra, hogy „egy rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél”.

A magyar szerelmi lírában, amelynek legendás szemérmességét még a forradalmár Petőfi is csak tovább mélyítette Szerb Antal bölcs észrevétele szerint, ő meglehetősen radikálisan tépázta meg, legkivált azokban a versekben, melyeket a Kis Kató nevű asszonyhoz intézett, a magyar költészet legjelesebb könnyű Múzsájához és, mint jól tudjuk, „dalaimnak azt a részét/, mely túlnyomónak mondható/, minek tagadjam gyengeségem,/ Kegyedhez írtam, Kis Kató”.

Szövegeiben – ebben is – keveredik bók, szemtelenség és önironikus önkommentár, rímbe szedett lábjegyzet, hibátlan formabiztonság a születő pesti nyelvhasználat argot-jával: ő Heinrich Heine számos magyar tanítványa közül – Petőfi mellett – az egyik legkiválóbb. Egyike az elsőknek, akik az új nagyváros, Budapest hangjait, szépet és csúnyát egyaránt, a költészet közelébe emelik.

Színműíró, újságíró és költő, alkalmazott művészeti iparos és romantikus poéta egyszerre, mert egész műve csupa elevenség, amelyből egyetlen hangszín hiányzik csupán: az önkomolyanvétel: “Hogy ön hideg maradt s kegyetlen, / Már ez malőrnek mondható, / Ha bánatomban meghalok most, / Magára vessen, kis Kató.”. A francia sanzon ölelkezik „modern dalaiban” a magyar népdal ritumusával.

Legigazibb 21. századi követője, természetesen és bevallottan Varró Dániel, az ő könnyed rímeiben hat legközvetlenebbül Heltai Jenő szelleme.

„Magára vessen, ha belőlem/ Más nem marad meg, kis Kató/, Mint dalaimnak az a része,/ Mely túlnyomónak mondható”, fenyegette csalfa szerelmét egykor és így is lett, persze. A 145 éve született Heltaiból már réges-régen csak dalainak azon része él, mely – szerencsére – túlnyomónak mondható. De ez azért egyáltalán nem olyan kevés.